Deli Ágnes (1963) formavilága a kilencvenes években vált értékelhetővé. Munkásságának tengelye mentén nincsenek törések, hiszen műfaji érdeklődését szerves összekapcsolások és logikus fejlődésfolyamatok jellemzik. Szabadtéri munkáihoz hasonlóan műtermi alkotásaiban is a természet anyagai kínálta formai és fizikai tulajdonságminták jelennek meg, ezért a természetes állapotukban megőrzött és mesterségesen kiképzett gestaltok azonos minőségi szinten korrespondeálnak egymással, kerülve azokat az összefüggéseket, melyekben alá- vagy fölérendeltségi viszony alakulhatna ki. Különös egyensúlykeresés keretei közepette kapcsol össze, illetve ütköztet fizikai tulajdonságokat, formákat, ezzel egyidejűleg pedig értelmezési lehetőségeket, szellemi szubsztanciákat. A valós térben megjelenő mértanias szoboralakzatok nyomán keletkező kissé barátságtalan, ”kibontatlan” hangulatot gyakran oldja fel virtuális eszközökkel, vagyis a szerves élővilág fotográfiailag ábrázolt lágy, lírai formái által.
Fehér törpe című legutóbbi kiállításának ars poeticája változatlanul ezt a stratégiai felállást mutatja: öt plasztikai alkotás szembesül hét fotográfiai természetábrázolással. A részben tájművészetből jövő és a természetes anyagokat testközelből ismerő szerző a mesterséges környezetbe ágyazott természet-idézetekre a műegyüttesen belüli kiegészítő szerepet ruházza rá. A fotókon látható növényi tartalmak (fű, virág) oly finom visszafogottsággal mélyítik az élő és holt minták közötti eredendő ellentéteket, hogy a térben kibontakozódó műegyüttes szimbiotikus stabilitása nem rendülhet meg. Tulajdonképpen a Deli által használt anyagok mindegyike természeti eredetű: míg a fényképek csupán vizuálisan érzékelhető természeti állapotokat rögzítenek, addig a valós kiterjedéssel rendelkező plasztikák művileg megmunkált természetes anyagokból épülnek fel. Ez utóbbiak ugyan megtartják alapvető tulajdonságaikat, de már kevésbé emlékeztetnek eredeti állapotukban található formáik túlnyomórészt amorf vagy szerves jellegére.
Deli Ágnes esetében a műkritika szinte kivétel nélkül azt az alapvető teremtő szándékot hangsúlyozza, amely az ellentétek (kemény- lágy, meleg-hideg, súlyos-könnyű, női-férfi) összebékítésében mutatkozik meg. Ebből következteti, hogy az opponáló tulajdonságokból nem a tragédia, hanem a harmónia lehetőségei bomlanak ki, a láttatásnak egy kevésbé érzelmes, visszafogott, már-már feszélyezett eszközfelhasználásával. Ám ez csak részben lehet így, hiszen az eredendő anyagtulajdonságok semlegesítése, egymásba fojtása egyszeriben tárgytalanná tenné Deli művészetét. A tudatosan, programszerűen felállított minőségellentétek ezért nem egy esetben dialektikus antagonizmusban vannak egymással, mert csak így biztosítható egyrészt a belső fejlődés, másrészt a konstruktív befogadás alapfeltétele. És hát a kiállítás címe sem éppen a földi aranykort idézi.
Az ellentétek egyidejűleg taszítanak és vonzanak, ezért energia áramlik köztük. Így van ez Deli installációinak esetében is, ahol bármilyen precízen vannak is kiszámítva az arányok, mindig adott az erőelhajlás lehetősége. Hogyan érezheti magát a fémheveder közé szorított szivacs, az üvegcsővel megterhelt párna vagy a tollal körülbélelt ólom? Szokatlan, látszatra természetellenes állapotok, gerjesztett energiamezők, egymásba erőszakolt formák, lappangó feszültségek. Védő anyagok, tartó anyagok, törékeny anyagok, szilárd anyagok, hővezetők, hőszigetelők… Mégis van köztük szimbiózis, méghozzá minden pragmatizmustól mentes. Az egyik ad, a másik pedig kap, akár a kataklizmikus változók esetében, ahol a donor csillag – kitöltve kritikus térfogatát – anyagot áramoltat a fehér törpére, beburkolja és felforrósodik. Amikor a fehér törpére hullt anyag elér egy kritikus tömeget, nóvarobbanás következik be, egy új minőség jön létre.
Deli ezt a kritikus állapotot az érzelmi lefojtás révén teremti meg. Plasztikáinak formakultúrája inkább minimalizmusra hajló, befelé munkáló, mintsem szertelenséget sejtető, a kitárulkozás mindenkoriságára utaló. Aki kizárólag esztétikai szemszögből közelíti meg műveit, hűvöseknek, ridegeknek ítélheti őket, ám aki hajlamos a konceptuális továbbgondolásra, megérezhet valamit az anyagokban feszülő termékeny energiából.