Az Ernst Múzeumban látható anyag hűen leképezi a 35 év alatti magyar képzőművészek előtt álló lehetőségeket, ezek pedig – bármennyire közhelyes megállapításnak is tűnik – az „anything goes” világuralmából vezethetők le.
Amennyiben nincs egységes stílusnyelv vagy -törekvés, továbbá az érvényesülés útját nagymértékben befolyásolják a kereskedelmi galériák vélt vagy valós elvárásai, akkor úgy tűnhet, hogy az egyetlen üdvözítő stratégia kizárólag az egyéni, összetéveszthetetlen kézjegy minél előbbi kialakítására irányulhat.
A művészi márkajelek és védjegyek gyors abszolválása azonban gyakran kizárja, hogy egy-egy alkotó elmélyedjen az egy-két generációval korábbi (akár magyar) művészek munkásságában, a tudás hiánya pedig egyenes úton termel ki olyan típusú műveket, melyek láttán az idősebb befogadókat súlyos déjà vu érzés keríti hatalmába.
Végül is mindenkinek szíve joga újra feltalálni a puskaport, csak aztán ne csodálkozzon, ha negatívan értékelik a teljesítményét, és szó szerint kiejtik a versenyből. Részben talán ez volt az oka, (*) hogy a kuratórium az első és második évfolyamból két-két alkotótól megvonta az ösztöndíj további folyósítását. (Nem szívesen adnék tippeket, de egy szigorúbb zsűri előtt ennél kicsit többen megbuktak volna.)
Ha nincsenek is „izmusok”, annyi mégiscsak megállapítható, hogy a posztkonceptuális szemléletű munkák még mindig érvényesek. A kiállítás legátgondoltabb és legjobb műve egy köztéri, betonból készült építmény-szobor, Csákány István Pécsre tervezett Marcel Breuer emlékszobájának makettje és koncepciójának leírása.
A mű egyszerre reflektál Breuer és Magyarország viszonyára (a konténer és teherszállító pótkocsi mintegy „visszaimportálja” az építészt szülőhazájába), Breuer kedvenc anyagára és a technikai haladásba vetett hitére (a mű egy új szabadalom, Losonczi Áron találmánya alapján a Pécsett már alkalmazott fényáteresztő betonból készül). Kvázi-önellátásával a művész egyedülállóságára, a napelemek által biztosított éjszakai fénnyel a környezettudatosságra, a majdnem zárt, csak kívülről megtekinthető „emlékszoba”, Breuer sugárzó „portréja” pedig a hiányra, az űrt kitöltő vágyképek szerepére utal.
Sajnos csak az előzmények ismeretében értékelhető Hatházi László András munkája, amely a Műcsarnok tavaszi, Egyszerű többség című kiállítására készített igazán eredeti, helyspecifikus művét, az apszis oldalfalának itt-ott levert vakolatába vésett, egy festékes edényről lemásolt és felnagyított sematikus rajzát idézi meg. (A monumentális művet Antal Balázzsal együtt mint „Laci és Balázs” jegyezték, s ezen a néven fut Hatházi hosszabb, kissé unalmas filmje is, amelyben egy korábbi projekt, a kínai piac és a tigrislogó összekapcsolódó szálait göngyölíti tovább.)
Esterházy Marcell 2010-es, az Aviva pályázaton is bemutatott, folyamatosan bővülő sorozata (atelier_bp) finoman egyensúlyoz a külső és belső tér problémájával, illetve a kisajátítás és felmutatás gesztusával, Szörényi Beatrix pedig egy olyan betűtípussal (Prophecy font) írja fel szövegeit, amelyek szinte meggátolják az olvashatóságot.
Egy másik, egyre erősödő vonulatot alkotnak a politikai/társadalmi kérdésekre és problémákra fókuszáló művek. Míg Horváth Dániel a kifordított üres zseb (ó, ó, szegénység!) motívumával játszó fotómunkája egy kissé közhelyesnek, Albert Ádám a VI. kerületi ingatlanpanamák tranzakciós mechanizmusait és szereplőit hálózati topográfián bemutató, érdekes műve inkább sterilen hűvösnek tűnik.
Ez a távolságtartó, inkább felmutató, semmint ítélkező attitűd figyelhető meg Khoór Lilla és Kriza Bori tavaly az Óbudai Társaskör Galériában már bemutatott Választási megfigyelők 1990-2010 című installációjának egy részletén – bár tény, hogy a választópolgárok véleményei és az összes párt által előszeretettel használt, kiüresedett és semmitmondó szlogenek között feszülő irtózatos távolság önmagában is mindent elmond a rendszerváltás húsz évéről.
A harmadik Magyar Köztársaság ijesztő jelenségeinek jellegzetesen humoros és ironikus „krónikása” Horváth Tibor. A Donation for the Benefit of Democracy feliratú adománygyűjtő fémlapba tuszkolt pénzek a semmibe hullanak/potyognak, az agresszív nacionalizmus szürreális paródiájaként felfogható filmje pedig – melyben egy kopasz fiatalember úgy leüvölti a nemzetiszínű lobogót, hogy az beleszürkül az ijedségbe – mára már ikonikussá vált.
A kiállítás legüdítőbb és -színesebb művei szobrászoktól származnak. Pintér Balázs egy tömbből kifaragott szobrai az egyre inkább idejétmúltnak tekintett és háttérbe tolt klasszikus (sőt absztrakt) formanyelv és eszköztár jelenbeli érvényességét példázzák, Takács Szilvia intim, saját szűk környezetét „vizsgáló” dobozterei pedig (ahogy már a februári epreskerti kiállításán tapasztalható volt) a rájuk vetülő, változó képek „segítségével” erőteljes művészettörténeti utalásokkal is gazdagodtak.
Cseh Lili finom munkáin a létbe vetett ember kicsinysége figyelhető meg: míg a Tojásvivő verseny apró, a peremen díszítőmintaként sorakozó alakjai inkább kedvesen bájosak, a Pótolható veszteség óriási, kürtőre vagy tölcsérre emlékeztető tárgya alatt álldogaló két alak iránytalan szorongást kelt a befogadóban.
Ezt a szürreális, megfoghatatlan félelemet fokozzák tovább Fülöp Gábor festett faszobrai, a mérges gombából készült leves felé nyújtózkodó kislány (Fekete leves) és a pöttyös labdát szorongató E.T.-fejű kisfiú (Grundufó).
Az erős egyéni kézjegy kialakítása persze nem negatívum – főként, ha a továbbfejlődés lehetőségét is magában hordozza. Szabó Eszter minimális cselekményű, egy helyben toporgó, rángatódzó alakokkal benépesített animált filmjei (ebbe a sorba illeszkedik itt a technósított Sassetta-átirat) után most mozgó portré-persziflázsokat állított ki, melyek – éppen a nézőre függesztett, bizonytalan, folyton elrebbenő tekintet miatt – egyetlen idő- és létsíkba sűrítik a valós személyt és a kifestéssel eltávolított, s így fiktívvé tett figurát.
Az is előnyös, ha az egyéni márkajegy gyakorlatilag utánozhatatlan. Nem hiszem azonban, hogy Kis Róka Csaba ecsetjét ilyen megfontolások vezérelték. A mára kiforrott alkotó „ihlető forrásai” XIX. századi visszaemlékezések elmesélhetetlen, borzalmas háborús cselekményekről, dühödt mészárlásokról, csonkolásokról, erőszakról, megalázottságról és megnyomorításról. A Goyát idéző képi nyelv olyan erős, gyomorforgató és mellbevágó, hogy még a nézésük is komoly erőfeszítést igényel.
Ez a „márka” mindent visz, mert olyan tükör, amelyben láthatóvá válik, hogy mennyi gonoszságra és kíméletlenségre vagyunk képesek mi, emberek.
Fotók: Beöthy Balázs (CC exindex), Glódi Balázs (© Műcsarnok)
(*) Úgy tudjuk, hogy a valódi ok a keretösszeg ismételt radikális csökkenése volt, így a tavalyi lefaragás – az ösztöndíj összegének 12 hónapról 11-re csökkentése – után a büdzsé idén emellett még négy ösztöndíj összegével kevesebb kiosztását teszi csak lehetővé. (a szerk.)