kapcsolódó kiállítás:
Már megint
2002. október 24. - november 24.
 

Szombathy Bálint

Ismétlés a piktúra anyja
Pinczehelyi Sándor: Már megint.
Budapest Galéria Kiállítóháza, 2002 októbere-novembere

 

Pinczehelyi Sándor kiállításának címe eleve fenyegető, de tekinthető önkritikusnak is. Harminc évvel ezelőtt kitalált valamit, s immár sokadszorra szeretné eladni nekünk ugyanazt a dolgot. De mintha kissé szégyellné is magát amiatt, hogy annyira rámenősen erőlteti a változatlanságot. Hegyi Lóránd 1995-ben tett megállapítása, hogy tudniillik ”... egyfajta retrospektív, visszatekintő, összefoglaló magatartást tudatosít az utóbbi évek műveiben”, ma is teljességgel érvényes, úgy tematika, mint nyelvi kifejezés avagy technika tekintetében. Egyszóval minden a régi.

A kiállítóház földszinti termeiben klasszikus (vissza)pillantást vethetünk a kezdet kezdetére: a Csillag (Utcakő) és a Sarló és kalapács (1973) szitanyomásos változataira, amelyek a fényképből indulnak ki és a pop-ízű grafikában állapodnak meg, illetve csak állapodnának, hiszen végtelenségig lehet őket variálni, színezgetni, csipkézni. Ezeknek a műveknek az alapvető baja az, hogy esetenként átmennek saját dizájnjukba, megmutatva, hogy a plakáttervező Pinczehelyi gyakran nem tud elvonatkoztatni a művész Pinczehelyitől, és vice versa. Így történik meg, hogy az idea szintjén szigorúan definiált, racionálisan hűvös és ettől erőteljes koncept ikonográfiai főmotívuma - az ötágú csillag, illetve a sarló és a kalapács - a tetszetősségre és egyúttal dekorativitásra törekvő pop art grafikának válik alapgondolatává. Szerepcsere ugyanazzal a szereplővel. Pinczehelyi - úgy tűnik - nem tud szabadulni a nagy iparművészeti sorozatok vonzásától és ennek érdekében a tiszta művészet eszméjét is hajlandó feláldozni. Ne feledjük, hogy nemzeti színeket variáló kilencvenes évekbeli munkáin is már-már a banalitásig vitte az alapideát, ahelyett, hogy megállt volna néhány modellértékű műnél, a nézőre bízva azok továbbgondolását.

A fenti termekben kiállított két újabb sorozata azonos dilemmákat vet fel. A Titkok háza (2000-2001) című hét darabból álló festményciklus variáció ugyanarra a témára, és inkább a technikai képességekről szól, mintsem a poétikaiakról. A kettéosztott vásznakon két egyforma fonott kosarat látunk, az egyikben női akt torzója, a másikban pedig egy síkokból szerkesztett épület áll. Ez az ikonikus motívum mind a hét esetben azonos. Ami némileg megkülönbözteti őket nem több, mint egy szimbólumsor: a női szeméremdombot hol virágcsokor, hol búzakalász, hol pedig rügyező ág vagy szőlőfürt takarja el. Banálisnak mondható és popos-naiv eszközökkel felvitt jelképek váltják tehát egymást ugyanabban a képi-jelentésbeli szerkezetben, mintha jól belénk akarnának sulykolni valamit az által, hogy ismétlik magukat. A 2000-es datálású Terv I-V. című digitális nyomatok úgyszintén emblematikus hatásra törekszenek, motívumkészletük leegyszerűsített és némileg az előzőével azonos. A korábban kosarakban ábrázolt ház-szerkezeteknek kartonból konstruált típusait láthatjuk, lapjaikon pőre emberi testek kollázsszerűen vagdalt fragmentumaival. Urbánus erotika népies motívumvilágban, egy kis nosztalgia a harmadik évezred háztáji látványtárházában.

Pinczehelyi Sándor mára a megállapodottság sokszor kényelmes, néha pedig kifejezetten kockázatmentes állapota mellett döntött, féltve korábbi eredményeit - individuális mitológiáját -, amelyek még a művészet progressziójának lehetségességét feltételezték és értékteremtőknek bizonyultak. Emblematikus erejű és ennél fogva könnyen felismerhető művészetet teremtett, amelyből nem tud vagy nem akar kilépni, ezért inkább belülről tágítja-facsarja, csűri-csavarja. Holott iparművészeti munkásságáról az ellenkezője mondható el, ott még igencsak megnyilatkozik eredendő fantáziája.

2002. november 14.
PRINT