Hová legyek, avagy Ha a nézõ visszaüt

Tisztelt Befogadók, Hölgyeim és Uraim!
A jelenlét csapdájának demonstrálására létezik egy elhíresült módszer, amit Egymillió dolláros játéknak neveznek. Egy amerikai folyóirat pályázatán egymillió dollárt lehetett nyerni. A nyeremény nagysága igazából attól függött, hogy hány pályázó jelentkezik a játékra. Ha egy, akkor övé a teljes összeg, ha azonban kettõ, közülük sorsolással csak az egyik nyer, de most már csupán az összeg felét. Ha három jelentkezõ is akad, akkor is egy nyertes lesz, akit viszont csak az összeg harmada illet meg és így tovább, a jelentkezõk számával arányosan. Minél többen jelentkeznek tehát, annál inkább csökken a nyeremény értéke. Az ideális az lenne, ha csupán egy ember jelentkezne, de az olvasó joggal teheti fel a kérdést, miért ne lehetne õ az az egy? A játék tehát - többek között - a részvétel kockázatáról szól. Ha részt veszek a játékban, adok egy esélyt magamnak, ám a jelentkezõk számának növelésével egyúttal rontom is azt. Ha azonban nem veszek részt, azzal mindenképpen rosszul járok, viszont megmarad annak a lehetõsége, hogy legalább egy ember boldog lesz. A csapda tehát elõállt: ha elolvastuk a felhívást, máris részt veszünk a játékban - még akkor is, ha átkozódva dobjuk félre az újságot, hiszen akkor lemondtunk a pénzszerzés a könnyû lehetõségérõl.
Azt gondolom, hasonló helyzetbe kerültünk mi is ma este. Az itt kiállító mûvészek és a kiállítást szervezõ kurátor egy olyan játékra invitált minket, amelyben rólunk lesz szó, a saját arcunkat láthatjuk meg, csakhogy a tükröt is nekünk kell megkeresnünk. Jelenlétünkkel és részvételünkkel mi teremtjük meg a kiállítást: aki tud róla, legyen jelen vagy távol akár, részese lett az eseménynek. Aki itt van, maga hozza mûködésbe a mûveket, aki pedig nem jött el, nem marad le semmirõl. Hiszen minden itt és most történik, minden általunk mûködik. Maga a kiállítás is egy mû tehát, egy jelentéssel bíró egész, amelynek igazi jelentését ma este Önök adják.
Itt nincsenek kötelezõ útirányok, nincsenek teremõrök, nincsenek kínos jelenetek, rosszalló pillantások, oda mennek, ahová tetszik, sõt, néha még a mûalkotás egy darabját is magukkal vihetik. Nem tudhatják, elmentek-e már egy kiváló alkotás mellett vagy nem támaszkodnak-e rá éppen ebben a pillanatban is, átszabva így a mûvészi szándékot. Ettõl nagyszerû ez a kiállítás - nem félt semmit, nem határoz meg elõre értékeket, nem deklarálja a jót és rosszat, nem cövekeli le a befogadót. Nyitottan áll szembe velünk és - mint egy varázslat - eltûnik, ha elmegyünk.
Valóság és illúzió, utánzás és teremtés keveredik a kiállított mûvekben. A valóság és képzelet határát mindennapjainkban pontosan kijelölt támpontok jelzik: a valóság folytonossága, reflektáltsága segít a határok meghúzásában, az önmagunkról való tudás alakításában. Ha megszûnnek ezek a támpontok, légüres térbe kerülünk, ahol minden megtörténhet, megszûnnek a fizika szabályai. A mûvészet sokat vitatott mimézise segít a valóság határainak kitágításában, a klasszikus eszközök azonban korlátokat is jelenthetnek. Az itt látható mûvek ebben is sajátosak - a múzeum falainak kitágítása, relativizálása, a valóság tárgyainak felhasználása, szimbolizálása a határok rugalmasságával szembesít bennünket. Az épület homlokzatán egy zászlót látnak - az elõtérben annak pontos mását. Vagy mégsem? A tükrözés szigorú szabályai szerint a lépcsõfordulón magunkkal jönnénk szembe - de akkor ki az, aki velünk szemben áll? Ha bebújnak abba a dobozba, láthatják a zenét - de pontosan hogyan? Ha odaállnak az elé a festmény elé (Szûcs Attila), milyen színt látnak? Nem egyszerû optikai, érzékleti csalódások ezek - gondolataink, figyelmünk, szokásaink rögzülése ejt minket csapdába.
Bizonyára mindannyian szeretnek játszani. Ez a játék a mi szerepünkrõl szól. Az alkotó csupán A Befogadóra számít, mûvét viszont mi szólaltatjuk meg. Látszólag csapdába csalnak, elbánnak velünk, hogy azután megajándékozzanak valamivel.
Amit ma itt Önök látni, érzékelni, átélni fognak, azt nagyban önmaguknak köszönhetik majd.
Olyan fiatal mûvészek kiállítását láthatjuk itt mától, akik általában a mû-, mûvész-identitás kérdéseit feszegetik. Ezek a formabontó, új eszközök felé nyitó alkotók most egyenesen hozzánk, felénk fordulnak, a befogadó jelenlétére alapozzák mûveiket. Mi az újdonság ebben, kérdezhetnénk, hiszen nézõ nélkül egyetlen klasszikus festmény sem érne semmit - ezek a mûvészek azonban, elõdeikkel ellentétben nem passzív szemlélõket szeretnének látni bennünk. Segítségükkel igazi teremtõ nézõvé válhatunk ma este.
És hogy belássák, ez nemcsak nekünk, hanem értünk is van, arra kérem Önöket, hogy vegyék birtokba az épületet! Ha tetszik, kövessék a jeleket - tegyenek egy kört az épület körül, pihenjenek meg a színházteremben, csevegjenek a kávézóban, nyissanak be az ellenkezõ nem mosdójába is, és ha visszatérnek ide, ragadjanak egeret és vasalót, élvezzék a muzsikát és a látványt, figyeljenek az „otthoni” zajokra, fedezzék fel a színeket és bátran kacsintsanak össze a mûvészekkel! De mindenek elõtt azt kívánom: érezzék jól magukat!