Mi történt itt valójában?

Beszélgetés Komoróczky Tamással, Nemes Csabával és Szegedy-Maszák Zoltánnal

 

Tíz éves kutatómunka eredményeképpen, egy OFF-Biennálé keretében tartott kiállítás alkalmával* képregény-könyvet jelentetett meg a Kis Varsó, melyben a Képzőművészeti Főiskolán a rendszerváltás időszakában zajló diákmegmozdulások történetét dolgozták fel. A képregényben nem csak a korabeli írott és videodokumentumok kerültek feldolgozásra, az egykori résztvevőkkel az elmúlt időszakban folytatott, videóra rögzített interjúk részletei is szerepelnek. A kiállítás a visszajelzések alapján sikeres volt, a kötet megjelenéséhez vezető munkafolyamatot azonban több résztvevő is ellentmondásosnak érezte, ami miatt a könyvvel, mint kutatási eredménnyel kapcsolatban is hiányérzetük támadt. Az ennek kapcsán felmerülő, eddig csak szóbeszédként terjedő dilemmákat kíséreltük meg összefoglalni az érintettekkel folytatott közös beszélgetésben.

B. B.: Hogyan zajlott a munkafolyamat, mikor kapcsolódtatok be a kutatásba?

N. Cs.: Az én sztorim az, hogy két évvel ezelőtt kaptam a Kassák Múzeumból, az egyik ott dolgozó kollégától egy levelet, hogy egy kiállítás kapcsán a Kis Varsó bizonyos kérdéseket tett föl, és szeretnék, ha válaszolnék rájuk. Ebből számomra kiderült, hogy valamilyen projekt zajlik a Kassák Múzeumban, és hirtelen rákerültem egy levlistára, ahol érzékeltem, hogy már régóta megy egy beszélgetés, egy vita a művészek között, amibe belecsöppentem.

Azt is érzékeltem, hogy megjelent egy olyan hang, egy olyan nyelvezet, amiben nem csak érdeklődés volt, hanem egy lesajnáló, már-már cikiző attitűd is belekeveredett. Volt egy fura kettősség: egyrészről föl vagyok kérve arra, hogy működjek együtt egy dologban, amiről még nem tudom pontosan, hogy micsoda, nem tudom, hogy mi a kifutása. Bár valamilyen kutatásnak tűnik, de egyáltalán nem biztos, hogy az, és megjelenik egy olyan hangvétel, ami számomra kifejezetten bántó, bárki legyen is a címzett.

Márpedig az e-mail levelezés mégsem csak egy hétköznapi beszélgetés, hanem van egy nyilvánossága. Az érzékelhető volt, hogy ennek lesz valami következménye, tehát ez a beszélgetés azért zajlik, mert ez valahogyan majd artikulálódni fog. Egy ilyen helyzetben számomra elfogadhatatlan az, a mai időkben, hogy valaki így kommunikáljon. Én ezt jeleztem is. Erre kellemetlenkedő, lesajnáló, cikiző megjegyzések érkeztek. Ezek általában ilyen lebegtetett hangulatok voltak, tehát értsd bele azt, amit akarsz. Néha azért egyértelműen kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy tényleg az van, amit érzek mögötte. Ezért első körben azt mondtam, hogy én ezt nem szeretném tovább csinálni. Végül meg is hiúsult a kiállítás, vélhetően a kommunikáció miatt.

Aztán eltelt néhány hónap, és újra megkerestek bennünket. Azt ígérték, hogy változni fog a dolog, egészen más lesz a hozzáállás, arra gondoltak, hogy komoly mélyinterjúk készülnek. Az első, amin én végül részt vettem, egy több résztvevős videóforgatás volt, ahová mi Bakos Gáborral egy kicsit korábban érkeztünk meg, és szerettük volna megtudni, hogy mi célból készülnek a videófelvételek, mi fog történni velük. Nyilván volt már egy rossz érzésem az egésszel kapcsolatban. Ebben nem sikerült bennünket megnyugtatni. Végül Gáborral úgy mentünk bele ebbe a riportba, hogy azt mondtuk, hogy bármilyen formában is készül el – hiszen arról nem nyilatkoztak, hogy milyen formában fog ez realizálódni –, mi mindenképpen szeretnénk jóváhagyni megjelenés előtt az anyagot.

Egy nagyon érdekes, hosszú beszélgetés került rögzítésre, ahol rengeteg dolog elhangzott, aminek a könyvben nincs nyoma. Számomra ez nagyon megdöbbentő volt, mikor megkaptam az első kivonatot, pdf-ben – egy kör e-mailben érkezett, amiben kérték, hogy hagyjuk jóvá ezt a dolgot. Számomra ott derült ki, hogy egyrészt nem jelenik meg a dologban az a mélység, az a sokszínűség, az a rengeteg dilemma, ami elhangzott az interjúban, másrészt ez a képregény forma már egészen másfajta felütés volt. Megint megjelent a korábban tapasztalt „sarkítsuk le a dolgokat” hangulat, ráadásul durva képi manipulációk voltak benne, például egyes képekhez nem az a szöveg kapcsolódott, ami ott, a helyszínen elhangzott.

Én ekkor azt gondoltam, hogy ez gáz, ezt nem lehet csinálni… Illetve akkor lehetne, ha nem készítenek velünk riportokat, hanem csak az eredeti videófelvételeket dolgozzák fel képregény formában, és érzékelhető belőle az, hogy ezzel mint nyersanyaggal bánnak, egy saját interpretációt adva a dolognak. Ez szerintem így beleférne. De ha úgy tesznek, mintha ez a mi bevonásunkkal és beleegyezésünkkel történne, akkor nyilván azt mondom, hogy „bocs, én ebből nem kérek”. Néhány olyan konkrét dolog is felmerült, amire azt mondtam, hogy nem szeretném, hogy ha benne lenne. A többiek részéről is voltak ilyenek.

K. T.: Én sokkal később kerültem az egészbe bele. Az évekkel ezelőtt történt megkereséskor kivontam magam, ebben a közös felvételben és beszélgetésben sem vettem részt. Azt érzékeltem, hogy egy végtelen levélfolyam kezd beindulni, de ennek már az olvasása is sok volt nekem, így ellenálltam a dolognak. Ennek ellenére folyamatosan próbáltak bevonni engem is – valamiért fontos volt a személyem. Hiába hivatkoztam arra, hogy amikor ez az egész zajlott, ez az úgynevezett forradalom, akkor én epizodistának éreztem magam, és tényleg csak a „forradalom szele” vitt magával, nincs is róla sok ismeretem, mert nem követtem végig az eseményeket, más dolgokkal voltam akkoriban elfoglalva.

De aztán addig-addig bombáztak ezekkel a megkeresésekkel, hogy végül kötélnek álltam, így idén januárban kapcsolódtam be a folyamatba. Semmi előzményt nem ismertem, nem tudtam, hogy ez milyen produkció lesz, mihez kell. Azt mondták, hogy a Kis Tóth Feri-féle tizenhat órás felvételt használják, és ahhoz gyűjtenek kiegészítő anyagokat. Akkor készítettek velem is egy interjút, ami négy és fél órára nyúlt. Elég sok mindenről beszéltem, főleg a korszakról, a rendszerváltás körüli hangulatról, a saját tevékenységemet is belekeverve, tehát az Újlak Csoport stb. Eltelt aztán néhány hónap, és többször rákérdeztem a srácoknál, hogy mikor lehet majd elolvasni az anyagot. Azt a választ kaptam, hogy „nyugi Tomi, ne aggódj, minden rendben lesz, megfelelő időben majd megtudod, átküldjük neked az anyagot pdf-ben”.

Ez meg is történt a nyár végén, és nagyon mellbe vágott a dolog. Egyrészt ez a képregény, ez a forma végig titokban volt tartva. Én azt gondoltam, hogy egy igazi kutatásról lesz szó, ahol tartalmilag, érdemben földolgozzák a történetet, én egy könyv formára gondoltam először. Eléggé emlékeztem, hogy miket mondtam januárban, és ahhoz képest azt láttam, hogy önkényesen lettek kiragadva a szövegkörnyezetből olyan mondatok, amik kifejezetten támadóak, bántóak és kompromittálóak voltak. Azt hiszem, én voltam az első, aki reagáltam. El is hoztam, ezt kinyomtattam, fel is olvasnám:

„Sziasztok! Átnéztem a lapokat, és pont visszaigazolódott, ami miatt eleve távol próbáltam tartani magam ettől az utólagos interjútól. Mert ha az volt a célotok, hogy művészkollégáitokat kompromittáljátok, akkor ez tökéletesen sikerült: például ezek a szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott szövegfoszlányok számos esetben rosszindulatú vagy lejárató szándékú hatást keltenek. Egyikünk sem lett se szebb, se fiatalabb az eltelt idő alatt, de a vicsorgó grimaszoknak és gesztikulációknak a láthatóan szándékos illusztratív alkalmazása meg már több, mint groteszk, és egészen perverz műgonddal lettek kiválogatva.”

Elindult ebből egymás közt egy levelezés, és az derült ki, hogy ők semmifajta önkritikát nem képesek gyakorolni. Egy párhuzamos kommunikáció volt, elbeszéltünk egymás mellett. Az derült ki számomra, hogy mást értünk bizonyos fogalmak alatt… Ha csak nekem tűnt volna föl ez a különbözőség, akkor lehet, hogy csak én értettem félre valamit, de a többiek is alátámasztották ezt…

B. B.: Tehát módszertani problémáid voltak a válogatással, a dolgok kontextusból kiemelésével és egymás mellé helyezésével kapcsolatban.

K. T.: Abszolút!

N. Cs.: Ezt egyébként nagyon udvarias formában próbáltuk szóvá tenni. Én még az előző levelezésből is emlékszem, hogy – bár elképedve olvasom azt, amit olvasok, mindig azt gondoltam, hogy oké, jó, nyugi van, válaszolok: „mi a helyzet ezzel? hogyan értitek ezt a dolgot?” Reakcióképpen egy érdekes taktika került alkalmazásra: „hogy gondolod, hogy te a művünkről ilyet mondasz?” Tehát minden, bármilyen szintű kritika rögtön vissza lett fordítva az irányunkba, és megtámadtatásként lett előadva. Miközben egyébként olyan hangot ütöttek meg, ami kifejezetten bántó volt.

Időnként már úgy éreztem, hogy az egyetlen módszer talán az, ha az ember ironikusan vagy viccesen válaszol vissza. De arra még újabb és súlyosabb nyelvi formák érkeztek, és nemcsak az én irányomba. Most nem szeretnék idézni, hogyha egyszer egy kutató meg akarja nézni ezeket az e-maileket, akkor nyilván meg lehet nézni, elmentettem őket.

Az utóbbi tíz évben a világon mindenhol egyre jobban megkérdőjeleződik az, hogy egy hatalmi helyzetben valaki hogyan viselkedik. Mert azért valljuk be – ezt a kérdést is föltettem nekik –, hogy mi, mint interjúalanyok nem vagyunk abban, ők, mint alkotók vagy kutatók vannak hatalmi helyzetben, és ez azt is jelenti, hogy az ember elvárhat bizonyos transzparenciát, hogy oké, ezt csináljuk, így, ez történik, ilyen szereplőket vontunk be, körülbelül ez lesz majd. Nem várom el azt, hogy mindent elmondjanak, de valamilyen szintű tájékoztatás azért nyilván elvárható lenne.

Tudjuk, hogy milyen manipulációk zajlanak ma a médiában, tudjuk, hogy két perc szöveggel milyen módon lehet átírni akár konkrét tényeket is. Kérdés, hogy ebben a helyzetben ők megengedhetik-e ezt maguknak, hogy így álljanak hozzá? Véleményem szerint akkor engedhetnék csak meg, hogyha minket nem vonnak be. Tehát ha azt mondják, hogy „nem érdekel a ti véleményetek, mi azt nézzük, hogy szerintünk mi történt, és azt interpretáljuk, valahogyan”. Akkor szerintem rendben van. De most…

B. B.: Ha csak az archív anyagokkal foglalkoznak.

N. Cs.: Igen. De ehelyett volt egy ilyen mézesmázos megkeresés, kedvesség, és utána egyszer csak jön egy ilyen nagyon-nagyon agresszív értelmezése a dolgoknak, és pillanatok alatt kiderül, hogy biodíszletek vagyunk ebben a dologban, totálisan instrumentalizálva vagyunk. Bármilyen kritikai megjegyzést teszünk ezzel kapcsolatban, hogy „figyelj már, hát én nem ezt mondtam!” Állandóan visszaköszönt az e-mailekben az, hogy ők olyan dolgokat állítanak bizonyos mondatokban, ami valószínűleg az ő prekoncepciójuk egy dologgal kapcsolatban, és az egyáltalán nem érdekes, hogy mi mit mondunk. Az a tény érdekes, hogy megszereztek bennünket mint skalpokat, mi benne vagyunk a történetben, és utána aztán teljesen mindegy, hogy ott vagyunk-e vagy nem, úgyis úgy interpretálják a dolgot, ahogy ők akarják.

Engem ebben ez zavart, és meg is írtam nekik, hogy ha én ezt tudtam volna előre, akkor egyszerűen nem veszek benne részt. De nem azért, mert rólam vagy rólunk olyan dolgokat mondanak, ami kritikus vagy fájó, ehhez joguk van, de ha minket bevonnak ebbe a történetbe, akkor viszont hallgattassék meg az, hogy mi mit gondolunk erről a dologról, és az jelenjen meg. Úgyis nyilvánvaló, hogy ők a szerkesztők. Hogy ha riportot készít velem egy bármilyen médium, akkor tudom, hogy nem lesz pontosan ugyanaz, ahogy én ott elmondtam, mindig van egy interpretáltsága a dolgoknak. Ez belefér. De azért ennek van egy aránya, ami egy idő után már tényleg egyszerűen irritáló.

Sz. M. Z.: Nagyon erős az a motívum is, hogy itt angolra vannak fordítva a videóból kiszedett, élőszóban elhangzott magyar mondatok, ez önmagában egy csomó szükségszerű interpretációt jelent. Én arra emlékszem, hogy néhány ilyen furcsaságra fölhívtam a figyelmüket e-mailben, hogy az angol fordításra azért rohadtul vigyázni kell. És ezek bizony továbbra is jelen vannak. Például hogy az intézményt, a főiskolát hol College-nak, hol Universitynek fordítják… Tehát College az intézmény, és University Council az Egyetemi Tanács, gondolom, azt fordították így. Hát most egy angol honnan tudná, hogy a főiskolát miért hívták Főiskolának…

B. B.: Igen. Ennek egy helyi jogi háttere volt.

Sz. M. Z.: Egy nyugat-európai college-ért protestálunk a University Council színpadán – ez azért elég nevetségesen hangzik egy ilyen kontextusban. Ezek a konkrét hibák, amikre fölhívtam a figyelmet, továbbra is itt vannak a könyvben. Azután itt van a te szádból egy mondat: „Is this ever will be a college? Just look, it didn’t allow any space for new media in the system.” Ez milyen nyelven van? És mit akar jelenteni? Angol nyelvi környezetben ez nemcsak hibás, de értelmezhetetlen is.

Szerintem még a magyar képregény-buborékok is – mert egy része a buborékoknak magyar volt, amikor mi láttuk – szükségképpen interpretált dolgok. Nyilván eleve iszonyú sok manipulációra volt szükség a szerzők részéről ahhoz, hogy valami érthetővé váljon. Éppen ezért egy ilyen processzusban nagyon-nagyon finoman kell bánni a dolgokkal, mert valóban szükség van arra, hogy interpretáljanak, hogy súlyozzanak, hogy átértelmezzenek, mivel nem objektív dolgokat mutatnak meg, hanem válogatnak sokórányi videóból, számtalan fennmaradt dokumentumból.

N. Cs.: Visszatérve egy kicsit a hatalmi helyzethez: tulajdonképpen a videófelvétel arra volt szükséges, hogy ők kockánként válogathassanak ki dolgokat. Szerintem elég durva túlzás, hogy órákon keresztül beszéltetnek bennünket egyébként tényleg komoly és érdekes kérdésekről, és aztán utána ezekből egyszerűen csak kivesznek töredékeket, azon az alapon, hogy „hú, ez milyen viccesen néz ki”. Lehet ilyet csinálni, de szerintem minimum közölni kell az elején, hogy „gyerekek, ez lesz a metódus, ebben benne vagytok-e?” Ebben az esetben viszont az elején úgy tűnt, mintha ez egy együttműködés lenne, és aztán kiderült, hogy baromira nincs erről szó.

K. T.: Igen, félrevezetést érzek én is benne. Egyrészt úgy van az egész tálalva, mintha egy kutatás lenne, amitől azért elvárunk valamilyen fajta objektivitást. És amikor ezt számon kérjük, hogy itt nagyon önkényesen lettek ezek a dolgok a történetből kiragadva, és ahogy Zoli is mondta, egy idegen számára, aki erről semmit nem tud, és majd elolvassa angolul, akkor egy szedett-vedett, fél-, vagy torzkép, tehát egy nem igazán komplex kép alakul ki, amit ha számon kérünk, azonnal a szerzői jog és a művészi szabadság mögé bújnak, ami két külön dolog.

B. B.: Itt persze egy megértési folyamatról is szó van, mert ők egy másik generációból származnak, a következő évben kerültek a főiskolára, valahogy ezt meg kellett közelíteniük – ők így próbálták megérteni. Az kiderült, hogy ezt a módszert ti önkényesnek érzékeltétek, hogy nem voltak a koordináták pontosan fölvezetve. Tehát nem az a probléma, hogy radikális a szerkesztés, hanem hogy valamilyen formában konszenzusra kellett volna törekedni a bevont beszélgetőpartnerekkel.

N. Cs.: Lehetővé kell tenni, hogy választhass, vagy egyszerűen hogy reagálhass. Megmondom őszintén, engem akkor ez a dolog nem érdekelt volna. Nem azért, mert ennek a diáklázadásnak az ügye ne lenne megkérdőjelezhető. Abszolút lehet kritizálni, és akár keményen darabokra szedni, ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. De hogyha valaki nagyon egysíkúan szeretné ezt narrálni, akkor viszont vigye el a balhét, akkor csinálja ő! Akkor vállalja föl a felelősséget: szerintem ezek a dolgok így történtek. Ebből a távolságból ezek így látszanak. És kész! Akkor viszont nincs ránk szükség.

B. B.: Zoli! Te is úgy gondolod, hogyha nem lett volna utólagos interjú, akkor teljesen rendben volna a dolog?

Sz. M. Z.: Hát én azért akkor is erősen sajnálnám, hogy ezt a nyilvánvaló párhuzamot a késő kádárista világ művészeti berendezkedése és a mostani között nem tudja fölmutatni egy ilyen dolog. Ez lenne a jelentősége, az értelme az egésznek, különben öncélú bohózatként láttatja mindazt, amiről szól. Pedig ennél azért többről volt szó, valódi személyes drámákról. Az éppen összedőlő hatalom kiszolgálói próbálják megvédeni a kiváltságaikat, személyes drámájuk követhető nyomon a fennmaradt dokumentumokból, videókból. Arcokat lehet látni, ahogy először nagyon magabiztosan reagálnak, aztán folyamatosan egyre rémültebben tapasztalják, hogyan dől össze ez a kártyavár – amit igazából egyik oldal se ért igazán. Ez egy furcsa, földcsuszamlásszerű dolog, ami történik, és közelről lehet látni, hogy ezek a hatalmi szereplők hogyan működnek.

És ma, a Magyar Művészeti Akadémia kapcsán ugyanez a lehetőség adott sokak számára, akik élnek is ezekkel a lehetőségekkel. Tény, hogy az akkori tanári karból néhányan nyomtalanul eltűntek a magyar művészet történetéből, míg mások újra felbukkantak az MMA alapításakor, megint mások később csatlakoztak, látva a lehetőséget hajdan volt dicsőségükhöz hasonló kiváltságok megszerzésére. Nem kell történésznek lenni, hogy az ember észrevegye az összefüggést az akkori és a mostani művészeti berendezkedés között. Ezért érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen komoly, évtizedes kutatómunka eredményeképp létrejött műben még csak fel sem sejlik ez az aspektus.

N. Cs.: Igen. De amit te mondasz – egyébként teljesen egyetértek vele –, ez már arról szól, hogy érzésünk szerint mi maradt ki a dologból. Ez tényleg egy jó sansz lett volna arra, hogy ilyen kérdések fölmerüljenek. De más dolog az, hogy én mit gondolok fontosnak, és más az, hogy megadom azt a jogot, hogy külső szemmel ezt az eseménysorozatot bárhogyan meg lehessen közelíteni. Én is sajnálom, hogy rejtve maradtak az egykori eseményekhez kapcsolódó sokkal komplexebb kérdések, amik szerintem benne vannak.

Még azt hadd tegyem hozzá, hogy mi valójában a kész könyvet nem ismertük meg, nem kaptunk tiszteletpéldányt belőle, de én nem olyan régen kölcsönkaptam egyet. Nem volt még időm elolvasni a tanulmányt, ami benne van. Elképzelhető, hogy ezzel a tanulmánnyal együtt azért egy komplexebb képet mutat. Abban viszont továbbra is egyetértek a többiekkel, hogy a képregény maga nagyon-nagyon szelektív. Tulajdonképpen olyasminek tűnik nekem… sokat szoktam bosszankodni például olyanon, amikor egy bizonyos, jó nevű médium kimegy egy tüntetésre, és rohadtul nem az érdekli, hogy mi a téma, miről szól, hanem kell találni egy csodabogarat a téren, aki hülyeséget beszél, vagy valami vicces, de egyébként halál gáz molinót tart föl, amin van valami hülye mondat, és akkor vele kell riportot készíteni!

Ez totálisan szétzilálja, széttrollkodja a dolgot. És ha megnézed, akkor egyszerűen nem tudsz mást csinálni, mint tényleg röhögsz az egészen. És ezzel tulajdonképpen eltéríti a valós irányt. Nem azt mondom, hogy most a könyvet átlapozva az derül ki, hogy itt mindenki bolond, és nem tudom, mi még, de ahhoz képest, ami ebben az anyagban benne van, mint lehetőség, ahhoz képest én is azt gondolom, hogy ez… ez más lett!

Sz. M. Z.: Pedig az ő részükről nagyon nagy munka van benne!

N. Cs.: Egyébként amit én fotókon láttam az installációról, ahogyan ezt bemutatták, az nekem szimpatikus volt. Egy érdekes fölvetés. Tehát a módszertől elvonatkoztatva jól működnek, a Kis Varsó egy jó művészpáros. A legutolsó pillanatban is képesek arra, hogy helyre rakjanak valamit, és abban létrejöjjön valami olyan, ami mellett azért mégsem lehet elmenni. Én továbbra is kedvelem a munkájukat. De most átélve azt, amit korábban csak pletykákból hallottam, tényleg elgondolkoztató, hogy a munkafolyamatok milyen módon zajlanak, és mennyire vállalhatók a módszerek.

K. T.: Sokszor éreztem azt, hogy taktikusan nagyon sokáig csak input van, semmi output nincs részükről, semmi, amibe belekapaszkodhatnál, és utána meg már olyan hangvételt üt meg a levelezés, a végén egy kifejezett agresszió jön elő a kommunikációban. És amikor leálltunk, azt mondtuk, hogy nem válaszolunk ezekre a levelekre, az volt számukra a legbőszítőbb. Amikor a provokáció pusztába kiáltott szó lett, falnak ütközött, onnantól lett ez kényelmetlen számukra is.

Ezután telefonon kezdtek hívogatni, amit nem vettünk fel, gondolom frusztráló lehetett a hallgatásunk és közben nyilván érezhették, hogy túllőhettek a célon és fontos lett volna a kompenzáló magyarázkodás, önigazolás. Ez a dolog azután odáig fajult, hogy egy alkalommal egyikük hívatlanul megjelent a barátnőm lakása ajtajában, hogy velem beszélhessen, de ő fél óra erőszakos próbálkozás után sem engedte be a lakásba… Ezt már zaklatásként éltük át.

B. B.: Talán csak előre akarták vinni az ügyet mindenáron, a provokáció azt a célt szolgálta, hogy hozzon ki valamit, de ugyanakkor abba az irányba gördüljön a dolog, amerre ők szeretnék.

K. T.: Egyetlen mondat, vagy egy mondattöredék nem volt, ahol bármiféle kompromisszumra lettek volna képesek vagy hajlandóak. Tehát sehol nem volt az, hogy na jó, valamit visszaveszünk, amit mi észrevételeztünk…

B. B.: Tehát tulajdonképpen tárgyias módon kezelték a személyes közreműködéseteket.

K. T.: Totálisan rövidre zártak mindenkit!

N. Cs.: Igen, ez lekezelő volt benne, mert el is gondolkozhattak volna azon, amit a többiek szóvá tettek. De erre nem az volt a reakció, hogy gondolkodjunk ezeken, hanem még agresszívebb hangot ütöttek meg. Néha egy-egy fél mondat erejéig látszólag visszavonultak, amiről nem volt eldönthető, hogy nem inkább egy ironikus fordulat-e, és aztán utána egy még keményebb beszólás következzen.

K. T.: Igen. Voltak ilyen lágyítások: „De hát mi szeretünk benneteket!” Ez már a cinizmus csúcsa volt egy idő után. A legfőbb probléma ez volt: épp nem olyan időket élünk, ahol ennek a cinizmusnak utat kéne engedni, inkább a helyére kellene tenni ezeket a dolgokat, mert ez szerintem ennek a kis magyar szcénának egyáltalán nem tesz jót. Sokkal fontosabb lenne, hogy ha végre tisztelhetnénk egymást barátilag és kollegálisan, és kevésbé féltékenyen tudnánk egymás munkásságára tekinteni.

Egy másik, formai szempont: most ezt a könyvet látva, ezen a szívópapíron sokkal tompábbnak érzem azokat a képi jeleneteket, mint amit mi pdf-ben megkaptunk, és a monitoron élesben, háttérvilágítással láttunk. Ez puhította az egésznek a megjelenését.

Sz. M. Z.: Igen, de azt is tegyük hozzá, hogy ezek az interjúk laposan lettek világítva. Kamera-magasságban volt előttünk egy lámpa. Ettől mindenkinek lapos, ráncokkal kirajzolt az arca.

N. Cs.: Igen, a fény nagyon fontos része volt a dolognak. Amikor én megérkeztem a felvételre, miközben semmilyen információt nem kaptunk arról, hogy itt mi fog zajlani, és lehet, hogy ez durván hangzik, de ez egy vallatófény volt!

Sz. M. Z.: Igen.

N. Cs.: Tehát úgy voltunk megvilágítva, hogy egy körbefordítható kamera folyamatosan szemben állt veled, mint egy vallató szobában, és abba kellett beszélni. Látom a kollégákon is, hogy ők is zavarban voltak időnként. Azért könnyű róluk ilyen vigyorgó, röhögő, nem tudom én, milyen kockákat kivágni, mert amikor így a képedbe nyomnak egy kamerát, az mégiscsak eléggé brutális.

Sz. M. Z.: Emellett lapos a fény, nincs térben az ember arca. Ezért néz ki jól ezen a szívópapíron, mert ezen aztán teljesen monokróm.

N. Cs.: Amikor volt ez a beszélgetés, akkor ez egy olyan kamera volt, amit tulajdonképpen mindenki forgathatott, ez egy picit oldotta ezt a vallató hangulatot. És mi, amikor elsőként megérkeztünk Gáborral, és belekezdtünk ebbe a dologba, játszottunk is ezzel a helyzettel, és mi is tettünk föl kérdéseket a Kis Varsónak, és feléjük is fordítottuk a kamerát. De ebből a könyvben semmi nem jelenik meg. Hogyha ez tényleg egyenrangú kommunikáció közöttünk, akkor miért nem raktak be olyan képeket, amikor őrájuk szegeződik a kamera?

B. B.: Igen, az önreflexió hiányzik belőle.

N. Cs.: Totálisan!

Sz. M. Z.: Önmagában az is, hogy megérkeztünk egy beszélgetésre, amiről egyrészt nem nagyon tudtuk azt sem, hogy kik lesznek jelen, csak hogy többen leszünk. Szó nem volt videófelvételről…

N. Cs.: Tényleg nem volt róla szó…

Sz. M. Z.: …meg ilyesmiről, csak egy beszélgetésről. És egyáltalán semmilyen felvételről nem volt szó. És akkor beülünk egy ilyen felállásba, ahol van egy ilyen fény, meg egy ilyen körbefordítható kamera – ez egy nagyon kényelmetlen szituáció. Ezt meg lehet ugyan csinálni, csak kérdés, hogy mit akarsz ezzel provokálni, ha ezt így rendezed össze?

N. Cs.: Igen, nagyon ki volt találva!

Sz. M. Z.: Miért nem mondták meg, hogy „egy olyan beszélgetésre hívunk, kedves Csaba, amin egy videófelvétel fog készülni”. Mi értelme van egy ilyen kellemetlen szituációt teremteni a beszélgetéshez? Mi jó sül ki ebből? Mit tesz ez hozzá egy ilyen projekthez?

N. Cs.: Mikor Bakos Gáborral együtt megérkeztem, egy órát arról beszélgettünk a Kis Varsóval, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk-e leülni ehhez az asztalhoz, mert hogy annyira nem korrekt ez a viselkedés, és pont ezért hagytuk abba korábban ezt a dolgot. Szóval egy hosszú vita volt, amikor megpróbáltuk elmagyarázni, hogy ez a módszertan nem működik, hogy valakit odahívsz, és még azt se mondod meg neki, hogy itt egy felvétel fog készülni. És amikor leültünk, az is benne van a felvételekben, amikor erről beszélünk, és föltettük nekik a kérdéseket. De ezek a dolgok nyomokban sem jelennek meg a könyvben, és a későbbi vitákban sem látták be ezt.

Sz. M. Z.: Hát azért, mert igazából nem tartozik a tárgyhoz. Ha itt tényleg a kilencvenes események a téma, akkor ezek a beszélgetések sem tartoztak a tárgyhoz.

B. B.: Én úgy értelmezem az ő álláspontjukat, hogy ez valójában kényszermegoldás volt, mert nem találtak elég számukra érdekes anyagot a régi cuccokban. Elakadtak a kutatással.

K. T.: Nekem az tűnt föl, mintha tényleg nem is ez a történet érdekelné őket, hanem a portrék. Hogy ki milyen lett, hogy néz ki ennyi idő után, hogy van jelen most ebben a megöregedett állapotban… tehát ez őket sokkal jobban izgatta, nekem az derült ki ebből a rengeteg képből. El is van túlozva ezeknek az aránya, dominánsabb, mint maga a sztori.

N. Cs.: Egyébként még egy érdekes párhuzam van, ami nekem eszembe jutott, és valahogy ez sem lett kommunikálva ebben a történetben: pár évvel ezelőtt újra voltak nagyon komoly egyetemi tiltakozások. A Képzőn is volt, talán nem az volt a leghangosabb, de volt a Filmművészetin is, és például az ELTE-n egészen komolyak voltak. Az a dolog is valahogyan elsikkadt, és valamilyen módon elcsúszott. És hasonló módon, hatalmi manipulációval és taktikázással, és mindenfajta technikákkal sikerült valahogyan kivenni a vitorlájából a szelet. És itt is lényegében ez történt, hogy addig rágták a dolgot, míg sikerült valahogyan az eredeti karakteréből visszavenni, és egy ilyen furán sikerült kompromisszummá tenni az egész kilencvenes sztorit. Ez egy tök érdekes tanulság, hogy miért ismétlődnek mindig ezek a történetek.

És még egy érdekes dolog van szerintem, ami tulajdonképpen sanszos lehetett volna ebben a sztoriban – lehet, hogy a tanulmányban ez jobban kiderül –, hogy mi történt itt valójában. A progresszív modernista szárny összetűzésbe került a konzervatív megközelítéssel, és kiderült, hogy ez egy belterjes szakmai vita. Annyira nincsen elképzelése erről a társadalomnak, hogy igazából nem tudott közbeszéddé válni.

A mi generációnk elkezdett fölépíteni – jól, rosszul, hibákkal természetesen – egy új intézményrendszert. Eljutott egy bizonyos szintre, valószínűleg túlságosan is arra koncentrálva, hogy „rákerüljünk a térképre”, hogy ezek az intézmények részei legyenek a globális kommunikációnak, miközben kiderült, hogy a szélesebb értelemben vett művésztársadalomnak nem biztos, hogy van erre ilyen szinten igénye, vagy nem tudja, hogy mit kezdjen ezzel a történettel. Ezért nem is volt érezhető semmilyen szolidaritás, amikor 2012-ben történt egy-két tiltakozó akció. Ezek egy ideig érdekes színfoltok voltak, aztán nagyon-nagyon hamar mindenki elfelejtkezett róla, és kialakított egy egyéni attitűdöt, hogy hát mit is kezdjen ezzel az autokráciával.

Tegyük hozzá mindehhez, hogy most ugyan csak mi hárman beszélgetünk itt az interjúalanyok közül, de mások részéről is érkezett kritika. Látható volt, hogy sok ember egy idő után egyszerűen nem bírta cérnával, hogy olvassa ezeket a hosszadalmas, terjengő leveleket, feszült oda-odaszúrogatásokat. Például Bakos Gábor is elég erősen kritizálta ezt a dolgot, Szabó Ági is kifakadt egyszer. Mohácsi András is szépen kiállt mellettünk, írt egy olyan levelet, amiben érzékelteti, hogy neki sem tetszik ez a dolog ebben a formában, ahogyan zajlott. Nem a művet értve ezalatt, hanem a folyamatot és a kommunikációt.

 


* Rebels, OSZK Központi Mikrofilmarchívum, 2017. október 1. – november 5. az Erste Stiftung támogatásával, az OFF-Biennálé Budapest Aki bújt, aki nem kiállítássorozatának keretében.