Horizontvonalak – a MOME Fotográfia 33 éve

1. Beszélgetés Kopeczky Rónával

 

 

A „Thirtythree – a fotográfia új horizontjai a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen” című kiállítás a Capa Központban, illetve a kiállításhoz kapcsolódó kiadvány látszólag a MOME Fotográfia Tanszék létrejöttének jubileumához lett kötve; ahhoz, hogy 33 éve folyik ilyen oktatás-képzés ezen az egyetemen. Úgy tűnik azonban, hogy ennek az évfordulós projektnek (ami egy utazó kiállításból és egy angol nyelvű kiadványból áll) több célja is van. Erről beszél előbb Kopeczky Róna kurátor, akit a MOME kért fel, majd kurátor-társai: Máté Gábor a MOME Fotográfia Tanszék vezetője és Kudász Gábor Arion, a tanszék egyik tanára. Aki valamennyire ismeri a kortárs magyar fotográfiai szcénát, hallhatott azokról az esztétikai-, legitimációs-, és érvényesülés-technikai összefeszülésekről, amik időnként felszínre kerülnek. Ezekre is próbáltunk kitérni, bár ebben a formában a végeredmény nyilván csak egy-egy gyorsfénykép lehet.

Kopeczky Róna (KR): Szakmai körökben sokszor hallani, hogy „jaj, ez olyan MOMÉS…!”. Ez az informális megnevezés foglalkoztatott minket, az évforduló igazából csak ürügy volt. Bár végül is, három évtized tényleg ad elegendő anyagot, időmélységet és távlatot is arra, hogy megnézzük, hogy a kívülálló számára vajon megjelenik-e egy közös szellem vagy kép. A katalógus és a kiállítás két olyan „láb”, amik kiegészítik egymást, ugyanis két teljesen különböző struktúrát követnek.

A cím a harminchárom évre utal, ami részletes visszaemlékezést, összegzést sejtet. De mintha beválogatott anyagok többsége inkább az elmúlt 15-20 évben készült volna.

KR: Ezt a 33 évet mintegy kettészeli a digitális váltás. A kilencvenes évek vége-kétezres évek eleje volt az az időszak, amikorra már mindenki az internet és a digitális eszközök világában mozgott. A korábban keletkezett és kizárólag analóg formában létező művekhez való hozzáférés nem minden esetben sikerült. „Nem tudom hol van, elkallódott, megsemmisült…” – nem egyszer mondták ezt művészek. És volt, aki eleve nem akart részt venni, vagy nem reagált, vagy nem találta meg az anyagait, esetleg már abbahagyta már a fotózást.

Az ember azt hinné, hogy a fizikális formában, kézzel fogható tárgyként létező analóg fotó a biztosabb túlélő a digitálissal szemben…

KR: Ez lenne a logikus, de azzal kellett szembesülnünk, hogy ez nem olyan egyértelmű.

Hogy zajlott a munka?

KR: Egy adatbázis felépítésével kezdődött, amibe eredetileg a MOMÉ-n végzett összes fotográfus diplomamunkáit akartuk összeszedni; és amellett, hogy katalógus-, és kiállítási anyagot válogattunk volna belőle, szerettük volna archiválni. Rövidesen azonban beláttuk, hogy ennek így nem lenne sok értelme, például azért nem, mert szinte biztos, hogy sokaknak nem a diplomája a legjobb műve, vagy már egészen máshogy dolgozik, esetleg nem is szeretné az egykori diplomamunkáját kiállítva látni. Ezért megkértünk mindenkit, hogy az összes projektjét töltse fel az adatbázisba. Körülbelül 160 alkotó reagált a felhívásra, de az elkészült katalógus végén egy 260 névből álló lista szerepel, és ezen mindenkit felsoroltunk, aki a MOMÉ-n végzett 1988 és 2018 között.

Végül negyvenhat alkotó szerepel kettő, három vagy négy képpel, illetve egy-egy rövid bemutató szöveggel a katalógusban, illetve a kiállításon. Milyen kritériumok alapján történt a hosszú lista szűkítése? Milyen képet nyújtó kötet létrehozása volt a cél?

KR: Elég sok hasonló fotókönyvet megnéztünk, és leginkább a Lausanne-i Musée de l’Elysée kurátori gárdája által kezdeményezett projekt, a ReGeneration hatott ránk. Abban az esetben a svájci kurátoroknak az volt a célja, hogy feltérképezzék a kortárs fotográfia új irányait a közelmúltban végzett fiatal fotográfusok munkáin keresztül. Ehhez a világ legkülönbözőbb pontjain működő tanszékekről fogadtak portfóliókat (maximum ötöt egyetemenként – a szerk.), majd válogattak közülük. Az első így született kötet 2005-ben látott napvilágot. Az eddig megjelentek egyikében egyébként szerepelt a MOME-ról Kudász Gábor Arion illetve egy másikban Molnár Ágnes Éva is. Ezen kívül a Helsinki School egyik katalógusa szolgált mintaként számunkra. Annyiban akartam követni az említett munkákat, hogy olyan műveket kerestem, amelyek vizualitása és tartalma remélhetőleg tíz év múlva is érvényes lesz. A katalógus ABC sorrendet követ, minden egyes bemutatott alkotónál szerepelnek a legfontosabb elérhető adatok.

Mintha a válogatásban a hangsúly a mai trendekhez való erősebb igazodást mutatna, és az évfordulós visszatekintést átrajzolná a pozicionálás igénye és a márka-jelleg hangsúlyozása, amivel a nemzetközi színtéren lehet mozogni? Ezt erősíti az, hogy a katalógus csak angolul jelent meg.

KR: Bevett és bevált formula nemzetközi színtéren az, hogy a művészeti iskolák időről időre átfogó kiállítások és katalógusok formájában mutatják meg sajátos jellegüket. Persze számos kérdés van, amire nem tér ki, nem ad egyértelmű választ egy ilyen vállalkozás. A cél ebben az esetben valóban a külföldön való bemutatkozás, illetve egy utazó kiállítás elindítása volt. Az is lényeges, hogy ezt a katalógust a Hatje Cantz kiadó adta ki, ami egy építészettel, divattal, képzőművészettel és fotóval foglalkozó nagyon komoly német vállalkozás. Ők fedezték a nyomtatási költségek egy részét, illetve – ami szintén nagyon fontos – vállalták a nemzetközi terjesztést. A Paris Photo könyves szekciójában idén már kinn lesz a standjukon.

A munka során milyen benyomásod alakult ki a MOMÉ-ról?

KR: Bizonyos dinamikák érzékelhetőkké váltak. Például az, hogy a fotósok idősebb generációit inkább érdekli a külvilág, a fiatalabbak pedig nagy átlagban introspektívebbek, szívesebben foglalkoznak az érzelmi életükkel, a belső feszültségeikkel és saját szűk környezetükkel. Ennek talán ellentmond az, hogy a MOMÉ-s anyagok többsége eléggé társadalom-orientált, ami az intézmény oktatási módszerére utal, ugyanis az oktatók minden évben kitűznek egy témát vagy absztrahált társadalmi-politikai fogalmat, és a hallgatók azt járják körül. Egy biztos, a fotós mint alkotó személy mindig a saját korának indikátora, nagyon is megjelenik az általunk válogatott anyagban, egyértelműen látszik, hogy az adott időszakban és kontextusban melyik fotóst mi foglalkoztatta.

A katalógus három bevezető szövege közül leginkább a tanszékalapító Kopek Gáboré utal a hazai szakmán belüli felfogásbeli különbségekre, esetenként konfrontációkra.

KR: Tény, hogy az egész MOMÉ-hoz fura módon viszonyul a szakma. Azon belül a Fotográfia Tanszékhez talán azért is, mert ők jól láthatóak, aktívak, nagyon „képviselik magukat”. Meg hát „nagy” szak: sok embert vesznek fel, sokan is diplomáznak, nagyban folyik a „művész-termelés”. Stúdiók, műhelyek, eszközök tekintetében is relatív jól felszerelt, és elég biztos anyagi hátteret épített ki, ami kelthet feszültséget a kevésbé jól ellátottak körében. Ügyesen pozicionálják magukat, mind egyénileg, mind akadémikus/rektori szinten, és ez nem csak egyetlen kormány időszaka alatt volt így. Ez tette lehetővé a jelenleg is folyó, a teljes campust érintő fejlesztést is, aminek a nagysága tényleg rendkívüli.

Ha nem intézményszervezési oldalról közelítjük meg, hanem esztétikai oldalról, a művészképzés és az oktatási módszer oldaláról, akkor hogy látod a MOME Fotográfia Tanszékének a világát?

KR: A diákokat arra is igyekeznek megtanítani, hogyan kell önmagukat ügyesen képviselni, emellett a kereskedelmi/alkalmazotti vonatkozások sem állnak távol tőlük. A Fotográfia Tanszék be van csatornázva a reklámiparba, a divat, a design világába és a filmgyártásba. Ebből a szempontból a korábbi Iparművészeti Egyetem szemléletét követik. Ugyanakkor – ahogy említettem – a Tanszéken minden évben kijelölnek egy tágabb témát, amit a fotográfia hallgatók körbejárnak. Ezzel egy társadalmilag érzékenyebb hozzáállás és egy kevésbé kifejezett absztrahálási szándék/irány jár. A jelenlegi kiállításon látható összes munkának van valamilyen erős társadalmi vonatkozása, ugyanakkor a mai világba – és igen, talán a trendekbe is – be vannak csatornázva. Ezzel szemben például a kaposvári Egyetemen hasonló szaka sokkal kísérletezőbb és konceptuálisabb beállítottságú, ott a fotó legtöbbször mint referencia pont, mint origó, mint művészeti fogalomtár működik.

Ha egy fotográfus a nemzetközi porondra igyekszik, a MOME művészeti stratégiája érvényesül jobban ma?

KR: Nem tudom, de ez az ilyen módon körüljárt társadalmi tematika eleve szélesebb közönséget szólít meg, és könnyebben értelmezhető, mint egy olyan szikár, konceptuális, referencia-rendszerekkel operáló munka, ahol a fotó maga a kezdet és a vég.

Lehet, hogy ezért is történt az, hogy a kiállítás rendezésekor elvetettétek az időrendiséget, és a fotósokról szóló életrajzi információk sem terhelik a kiállító teret?

KR: Így is töménynek éreztük az anyagot, nem akartunk további súlyokat aggatni rá. Úgy láttam, hogy a katalógus struktúráját a kiállítótérben egyszerűen nem lehet megvalósítani. Persze egyszerűbb lett volna az abc követése, vagy az egyes alkotóktól származó összes munkát egymás mellé helyezni és nem megbontva – de miért is? Nem jobb, ha elgondolkodnak az emberek, ha kizökkennek a klasszikus, megszokott kiállítási mintákból? Azt is szerettem volna, ha megszűnik mester-diák hierarchia, hiszen a kiállított tanárok is alumnik, egykori diákok. A könyv/katalógus szerintem mintegy használati utasításként értelmezhető, tényszerű információkkal az egyetem elmúlt évtizedeiről, és az alkotókról.

A MOME által követett irányból következik az is, ahogy ez a kiállítás nem a klasszikus fotográfiai műfajok (dokumentarista, szoció, beállított, stúdió, portré, kísérleti stb.) mentén szerveződik?

KR: Sokat foglalkoztam a fotóval, sok fotókiállítást csináltam, de nem vagyok fotókurátor. Az én érzékenységem és a mód, ahogy én az anyagot olvasom, az nem műfaji. Fel se merült, hogy az legyen.

A kiállításon túlnyomó részben sorozatokhoz tartozó, de azokból kiragadott fotográfiák jelennek meg. Vajon hogy viszonyul a befogadáshoz az, hogy a néző nem látja az „egészet”?

KR: Kiállítottunk összetartozó darabokat is, amikor úgy éreztük, úgy erősebb. És csak olyan képpel merészkedtünk ki, amely önmagában is érvényes. Sok nehézség volt a sokféle formátummal, megjelenéssel, de ezt fel kellett vállalni. Az installálásnál pedig szándékaim szerint párbeszédet hoztunk létre a különböző sorozatok darabjai között, és ezt a közös szálak megtalálása tett lehetővé, amiket a kiállításon végighúzódó szövegszalagon olvasható ellentétes fogalompárok segítségével akartuk hangsúlyozni. A fotóanyag tényleg nagyon szerteágazó: 46 nagyon különböző affinitású fotós különböző technikával létrehozott, más-más tematikájú alkotásaival kellett elmondani egy mesét.

Két-három-négy fotós különböző munkáiból álló kisebb egységek jöttek létre, és sokat bíztatok a néző asszociációs képességére.

KR: A kurátori munka soha nem abszolút igazság, hanem egy javaslat. A kiállítótérben a falakon bokamagasságban végigfutó szövegszalagon a fogalompárokat inkább támpontként, keretként gondoltuk. Lehet vitatni. Ha különböző projektekből származó képek egymás mellé kerülése új értelmezési rétegeket, szimbólumokat, referencia-tartományokat hív elő, akkor az a legszebb dolog, ami egy fotóval történhet.