exindex
http://www.exindex.hu/

kritika

Hornyik Sándor:

Posztadokkapokaliptikus

 

 

A SZ.A.F. trafós kiállításának címét adó kifejezés a posztapokaliptikus leszármazottjának tűnik, miközben annak jelentéstartományát kibővíti az adokkapok fogalmával, ami egy általános antropológiai keretben leginkább a cserére utalhat, amely a valaha primitívnek mondott nem-modern társadalmak jellegzetes kommunikációs és kereskedelmi formája, amelyet a Föld nagy részén a pénz és a kapitalizmus rendszere váltott fel, amelynek könyörtelen és lélekromboló logikája számos SZ.A.F. munka tárgya.

Ezt az értelmezési keretet erősíti a cím angol verziójának direktebb megfogalmazása is: postapocapitalist, de a nyelvi konszenzus még sem tökéletes, mert az angol kifejezés arra is utalhat, hogy egy kapitalista apokalipszis, mondjuk egy pénzügyi válság által generált világháborús helyzet után vagyunk, egyfajta Mad Max világban, ahol már üdvözítő módon újra nincs értéke a pénznek. Az adokkapokaliptikus viszont inkább csak átvitt értelemben, egyfajta káoszként utal az apokalipszisre, olyan káoszként, amelyet éppen az adokkapok eredményezett.

Az adokkapok ez esetben viszont negatív kicsengést kap, vagyis egyrészt a konfliktusok egymásra épülésére (te kitolsz velem, én meg veled, és ez megy a végtelenségig), másrészt egy pszeudofeudális, urambátyám, haver-rokon gazdasági rendszerre is utalhat, ami éppen a modernizáció és a fejlődés lehetőségétől fosztja meg a tágabb értelemben vett kultúrát. A pre-, a poszt- és a pszeudomodern jelentések tehát egészen termékenyen vágják egymást gallyra a SZ.A.F. kiállításának felvezetéseként.

A posztadokkapokaliptikus kifejezésnek ráadásul van egy praktikus és egyszerű jelentése is, a kiállítás ugyanis ötletekre, ideákra, szójátékokra épül, és csak maguk a szövegek, a meg nem valósult, talán meg sem valósítható utópiák és poénok jelennek meg a térben. Mégpedig egy különleges térben, különleges médiumokon át, amelyeket a SZ.A.F., a meghívón ironikusan túlreprezentált (négy személyként szereplő) Mécs Miklós, és a szatirikusan alulreprezentált (feleakkora betűkkel szedett) Fischer Judit, valamint a kiállítás kurátora, Szalai Borbála hoz létre. A kiállítás húzóképe, arca ráadásul egy tükörkép, a néző és az olvasó saját ábrázata a meghívó sztaniolpapírra emlékeztető tükrében.

Az ötletművészet, az idea art és a reflexivitás természetesen a konceptualizmushoz vezet vissza. Joseph Kosuth Ad Reinhardt bon mot-ja nyomán az elképzelést, a puszta ötletet definiálta művészetként a hatvanas évek második felében. (1)

A SZ.A.F. ötletei azonban már inkább posztkonceptuálisak, sőt poszt-posztkonceptuálisak, mert már nem a művészet mibenlétét firtatják, és nem is a konceptualista kritikát akarják újraintegrálni a képek és a tárgyak fogyasztói kultúrájába, szimplán csak ötletekkel, poénokkal, eltérített frázisokkal állnak elő. Mégpedig több fronton is. Egyrészt az ötletek mindenhol olvashatók, megjelennek a falakon, papírokon és videókon, és megjelennek a földön is, pici utcakövekre írva.

A kiállítás különleges tere ugyanis az ágyak és az utcakövek, a kint és a bent, az otthon és az utca dialektikájára épít, és ekként számos művészet-, kultúra- és eszmetörténeti asszociációt is beindít. A tér ágyas része turistaházra, hajléktalan szállásra és kórházra is emlékeztet, és a SZ.A.F. kommentárja ez utóbbit erősíti fel, mert két ágy között, egy utcakövekből és használati tárgyakból emelt oltárszerű építményen egy elektronikus, futófényes kijelzőn olvasható a kórterem és a multirezisztens kórokozók kifejezés is.

Vagyis arra is gondolhatunk a kritikai, konceptuális művészet égisze alatt, hogy egy olyan kórtermet látunk, amelyik valójában a multirezisztens kórokozók, azaz a "beteg"-nek tekintett, avagy nem-normálisan működő egyének (az artworld kontextusában: avantgárd művészek) szanatóriuma. Miközben azt az értelmezést sem zárhatjuk ki, hogy éppen a hétköznapi, "normális" átlagemberek azok a kórokozók, akik tönkreteszik az emberi kultúrát, de most esélyt kaphatnak a gyógyulásra, ha hajlandók kommunikálni és együtt gondolkodni.

Ha pedig a kórház és a nem szokványos, nem átlagos, nem "normális" művészet és élet asszociációi megjelennek, akkor a bolondokháza és az elmegyógyintézet is beléphet a képbe. Az elmegyógyintézet azonban az ágyakon és a földön elérhető olvasmányokból ítélve jelen esetben nem csupán kezeli, hanem valóban gondozza a társadalomra és önmagukra "veszélyes" egyéneket, akik éppen azért veszélyesek, mert látják a rendszer struktúrájának és működésének alapvető hibáit, és még változtatni is akarnak azon.

Hagyományos definícióval ez lenne az a bizonyos sokszor temetett és per pillanat is kórházban, de legalábbis szanatóriumban ápolt avantgárd művészet. Ez a szanatórium azonban egyúttal Foucault kifejezésével élve egy heterotópia is, avagy a másként létezés helye, a nonkonform gondolkodás laboratóriuma, ahol a látogató is megtapasztalhatja ennek a gondolkodásnak a lenyomatait a különféle módokon megjelenített szövegek formájában.

Ha pedig poszt-posztkonceptuális és neo-nonkonform művészetről van szó, akkor a média sem lehet teljesen mellékes, hiszen szituálja a gondolatokat egyrészt a művészet, másrészt a tágabb kultúra kontextusában.

A videón megjelenő sztaniolpapír frottázs például a kreatív gyerekekre, a szürrealistákra és a konceptuális művészekre is utalhat. A frottázs technikáját ugyanis Max Ernst vezette be a művészet birodalmába, de a SZ.A.F. szövegdörzsölése inkább már a konceptuális művészet medialitását idézi fel, azzal a komoly eltéréssel, hogy koherens program, filozófia nem igazán olvasható ki belőle:

"Nekem az a dolgom, amit éppen csinálok."

"A kocka elvan."

"Don't die, just diet."

"Aprópéniszre váltja a tehetségét."

"Nagyot tévedni nagyon emberi dolog."

Az utcakövek pedig forradalmárokat és Fluxus művészeket idéznek meg, de Beke László legendás utcakő kiállítás tervezete vagy Maurer Dóra gyönyörű fotósorozata is eszünkbe juthat a kő babusgatásával. A Sz.A.F. kövei azonban kisebbek, "összementek", apró térkitöltő elemek csupán, viszont interaktívak, hiszen az oldalukon látható a szöveg, vagyis a látogatónak ki kell emelnie őket a helyükről, hogy elolvashassa a feliratokat:

"Testvériséget a barikádokra."

"A töltőtoll az én kamerám."

"Agyam feneketlen bendő."

"Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy ne csinálj semmit?"

"Veszni hagyni egy igazán jó ötletet."

Az ötletek kapcsán az sem mellékes, hogy a Sz.A.F. tagjai is jelen vannak a térben, vagyis részt lehet venni a művészetben, lehet közösen is ideákat gyártani, amelyek, ha jól sikerülnek, még az utcakövekre is felkerülhetnek. De persze nem ez a cél, hanem inkább az együttlét, az eszmecsere, mert a hálóterem, a szanatórium nyitva áll bárki számára, akárki ott töltheti még az éjszakát is. Vagyis részvételi alapú művészetként is tekinthetünk a posztadokkapokalipszisre, a társadalmi kommunikáció, a művészet mint beszélgetés ideájának újrahasznosításaként, sőt Grant Kester felől olvasva akár még az ezoterikus avantgárd kritikájaként is. (2)

Az eszmecsere, a beszélgetés (conversation) ugyanis Kester értelmezésében a kortárs művészet legitim és innovatív formája, ami erősen rezonál a SZ.A.F. felfogásával is. A kaliforniai teoretikus szerint a társadalmilag tényleg elkötelezett, valóban új típusú közösségi művészet valódi társadalmi problémákra reflektál, ahogy ezt a WochenKlausur és a Superflex munkássága, a kitaszítottak és a laikusok sorsának tematizálása mutatja a művészet világában.

Ezen a ponton azonban megérkezünk ahhoz a lényegi, konstitutív kérdéshez is, hogy mennyire is tekinthető egy eszmecsere művészetnek, vagyis az esztétikum határait feszegető, de a konvencióknak megfelelően mégis csak a vizualitásra (illetve annak tagadására) építő képzőművészetnek?

Még az utóbbi évtizedek egyik legismertebb kritikai művészetfilozófusa, a Debord és Althusser nyomdokain járó Jacques Ranciere is ragaszkodik ugyanis a hagyományos értelemben vett médiumhoz, avagy a művészet, illetve az idea, az ötlet materiális hordozójához. (3) Sőt még a párbeszéd iránt elkötelezett up-to-date művészettörténész, Claire Bishop is Ranciere érveivel kritizálja a részvételi alapú művészet egy részének képzőművészet voltát. (4)

Ezért is fontos az a fajta komplex medialitás, amit a SZ.A.F. népszerűsít, hiszen az utcakövek például olyan médiumok, olyan hordozók, illetve gondolatátviteli eszközök, avagy mementók, amelyek nem műtárgyakként funkcionálnak, bárki hazaviheti őket, ami azonban azt is jelenti, hogy könnyen emléktárggyá, sőt akár még fétissé is válhatnak.

A SZ.A.F. ráadásul nem is "valódi" társadalmi problémákra reflektál, hanem inkább a valóság mélyebb és elvontabb szellemi konstrukciójára, és ekként valójában inkább az avantgárd ezoterikus programjához ízesül, amire az ágyakra helyezett olvasmányok is utalnak: Pascal, Kierkegaard, Szentjóby.

A végtermék, az ötletek azonban egyáltalán nem elvontak és nem is mindig mélyenszántóak, tulajdonképpen a bevett frázisok és kifejezések vicces kibillentésére, provokatív eltérítésére épülnek, miközben azért van köztük néhány igazi, művészetfilozófiai telitalálat is, amelyek egy része okleveleken is olvasható az ágyak fölött:

"Mindennap 16 órát gondolkodom lefekvés előtt."

"Kannás pezsgő."

"Major János is Dead."

"Boldogok a szegények, mert ők öröklik a Földet."

A SZ.A.F. esetében ráadásul a kommunikáció, a közönség, avagy a laikus társadalom részvétele nem is feltétlenül a cél: ha nem akar senki párbeszédet folytatni velük, akkor nem lesz párbeszéd, ha nem ír róluk senki, akkor nem lesz diszkurzus.

Viszont az élet és a művészet határait, avagy Ranciere kifejezésével élve a művészet heteronóm (avantgárd) és autonóm (klasszikus és modern) programjait mindenképpen izgalmasan konfrontálják, amikor beköltöznek a Trafóba, és ott élnek, ott gyártják az ötleteket, és ott csinálják a dolgukat, ami attól lesz művészet, hogy nem művészet, illetve nem-művészet-művészet. (5)

 


(1) Az "Art As Idea As Idea" definíció Ad Reinhardt ironikus meghatározását (Art Is Art As Art) gondolta tovább.

(2) Grant Kester: Conversation Pieces. Community and Communication in Modern Art. University of California Press, Berkeley, 2004.

(3) Jacques Ranciere: A felszabadult néző. (2008) Fordította: Erhardt Miklós, Műcsarnok, Budapest, 2011.

(4) Claire Bishop: A szociális fordulat. A kollaboráció és elégedetlenei. (2006) Fordította és kommentálta: Somogyi Hajnalka, exindex, http://exindex.hu/index.php?page=3&id=531

(5) A kifejezést a Reinhardtra, Kosuthra és George Brechtre is reflektáló Szentjóby Tamástól kölcsönzöm.

 

Fotók: Bíró Dávid

 

kritika

http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=1083

exindex 2000–2019
C3