Festészetem alapvetően lakás-művészet

Beszélgetés Fekete Balázzsal

Legújabb kiállításod címe Irányulatlanság II. Ez arra utal, hogy van előzménye a tárlatnak.

Igen, volt egy Irányulatlanság című kiállításom 1984-ben, a Metró Klubban. Azért volt ez a címe, mert már korábban rájöttem, hogy nekem nincs egyéni stílusom, és nem is akarok ilyet kialakítani, hanem egy saláta-jellegű anyag, tehát több, egymástól független dolog volt kiállítva. Azóta többször is felrémlett bennem, hogy mennyire nem függnek össze a dolgaim, és ma már azt mondom, hogy egye fene, ez így van. A mostani kiállítással demonstratíve szerettem volna ezt felvállalni.

Én úgy érzem, a hasonló eljárással készített műveid végső soron mégis beazonosítható stílust reprezentálnak. Az óbudai kiállításon az eltérő technikájú művek kisebb csoportokba való elrendezése is azt sugallja, hogy ezek valamilyen módon összefüggenek.

A csoportosítottak igen, de olyanok is szerepelnek, amiket mintha két különböző ember csinált volna.

Határozott forgatókönyv szerint rendeződött a kiállítás, ezen belül több mű is szokatlan módon van elhelyezve – mint például a mennyezetre függesztett kép, vagy a posztamensnek használt ablakrések.

Ez azért van, mert nagyon sok időm volt ezen elmélkedni, a járvány miatt közel egy évet csúszott a kiállítás. Bőven volt lehetőségem tehát gondolkodni, és először is az jutott eszembe, hogy ez a tér akkor a legszebb, ha nincs ott semmi. Egy gyönyörű belső tér, ezt majdnem csak elrontani lehet. Szabálytalan alaprajzú, ráadásul boltíves helység, amiben vannak azok a kis benyíló ablakok, amik nem is egyformák, és még van az a dobogószerű rész.

Szóval millió módon meg van buherálva a tér, erre próbáltam meg reflektálni ezzel, hogy jó, akkor én meg túlbuherálom, hogy ne legyenek párhuzamosan a képek, meg ilyesmi — hogy akkor legyen bizonytalanságot keltő az elhelyezése a dolgoknak.

Installációnak is nevezhetjük ezt az elrendezést.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy az emberek többsége a lakószobájában próbálja a fallal párhuzamosan elrendezni a szekrényt, az ágyat, vagy az asztalt. Ha nem párhuzamosan van, az már devianciának minősül. A komfortérzetnek biztos, hogy vannak szabályai (amit én nem ismerek), és ez megvan a kiállítótérben is, ott is kell, hogy legyen komfortérzete a látogatónak. Ez az elrendezés, amit én csináltam, szerintem nem járult hozzá egy ilyen érzet kialakulásához.

A komfortérzet szerintem egy kiállításon abból adódik, hogy megfelel azoknak az elvárásoknak, amivel a néző érkezik, számára ismerős protokoll alapján tud műveket megnézni.

Persze, itt a Társaskörben sem sérült komolyabban ez a protokoll, a tér maradt gyönyörűnek így is, aztán a fény, ami szintén nagyon fontos, és a megnyitón készült képekből is barátságos hangulat árad, annak ellenére, hogy néha furcsán vannak elhelyezve a műtárgyak.

A Metró klubos kiállítás arról is nevezetes, hogy — mint régebben mesélted — a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagfelvételi bizottsága testületileg kiszállt a helyszínre, és a látottak alapján vettek fel tagnak. Ez nagy dolog volt, mert előtte sikertelen volt a felvételi kérelmed.

Kilenc éven keresztül nem vettek fel, háromszor jelentkeztem a Képzőművészetire, hatszor a Stúdióba.

Akkor ez az Irányulatlanság című kiállítás volt az áttörési pont.

De nem a címe miatt. Amúgy szerintem azért vettek fel, mert előző évben Vásárhelyi Antal, az akkori kiállítási referens meghívott az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja) kiállítani, úgy, hogy nem én kerestem meg, hanem ő kért fel, és akkor csináltam egy kiállítást ott, ilyen geometrikus cuccok voltak, amit láthattak a vezetőségi tagok is, és ennek volt súlya, és ezért vettek fel.

Minimo calcula az életrajzodban biztosan látták, és ennek a kiállítóhelynek a neve jól csengett akkoriban. De térjünk vissza egy kicsit a Metró klubos kiállításhoz. Mik voltak ott kiállítva?

Csak festmények, rajzok, plasztikák nem. A geometrikus, vonalas, szimmetriajátékos képek, meg a virágmintásak. Elég sok festmény szerepelt, mert ez egy nagy tér volt. Az biztos, hogy nem volt sikeres, mert semmilyen visszhangja nem volt…

Leszámítva a Stúdió-tagságot.

Igen.

Nincs fotó erről a kiállításról?

Nincs.

Műtárgylista, zsűri-jegyzőkönyv?

Zsűri volt, Kiss Mihály és Gerlóczy Sári, de a jegyzőkönyv nekem nincs meg. Volt még néhány régebbi kép is, vonalas gesztusrajzok, amiből mindegyiket kidobtam azután, vagy átfestettem (zsákvászonra készültek). Egyet nagyon sajnálok közülük, egy jazz kép volt, nagybőgőszerűség volt rajta, de sárgával, kontúr csak.

Barna zsákvászon alapon?

Nem, alapozott volt, fehér. Aztán valahogy végigkísért engem ez a kép, tetszett, bár egy kicsit Braque-os volt, de bennem maradt, és ez a sárga szín azóta is kedvencem (meg van egy fajta zöld, ami ugyanígy oké nálam). Például ezen a mostani kiállításon is van egy csak sárga képem, aminek ugyan semmi köze a nagybőgőshöz, de azt hiszem, hogy annak az emlékére csináltam. Persze ezt senki más nem értheti meg, de nekem ez így van.

A mostani kiállításon bemutatott festmények hangsúlyosan lazúrosak. Ennek ellenére ezek is geometrikus orientációjúnak tűnnek.

Igen, hozzám közel áll a geometrikus megközelítés. Édesanyám matematikatanár volt, és engem is ilyesmire szántak, ami nem úgy lett, de azóta is szeretem a szabályosságot. Azt, hogy valami nem véletlenül van úgy, ahogy van. Mindig valami oka van, valami ráció van benne. Ez nagyon bennem van. Én például a szürrealizmust, meg a dadát nagyon szeretem, de a parttalanságot nem, nekem a szabad vers is tud necces lenni. Valami fix dolog legyen, valami modell, amit meg lehet ismételni, ami érvényes. Persze csináltam, csinálok egész más dolgokat is.

A lazúrosság a vízfestésből ered, jó ideje ideálom a lazúros, vékonyan festett kép. Ezen a kiállításon is van négy vízfestmény, meg vízfestmény-szerű olajfestmények. Az sem utolsó szempont, hogy lazúrosan festeni jóval olcsóbb és kihívás, hogy nem lehet rontani, átfesteni.

A kiállított költői hangvételű szöveg-művek kollázsszerűen tartalmaznak változatos, idézeteknek tűnő motívumokat, élesen elvágva elöl-hátul, ami töredék-jelleget kölcsönöz nekik.

Rövidek, mint egy reklámszöveg. A hirtelen kezdés vagy végződés ellenére szerintem lezárt mondókák. A honlapomon van sok inkább töredék-szerű szövegem, egy-egy mondat pl. ez.

Kiállítottál két régebbi dolgot is, a fából faragott söröskorsót, ami egy kisasztalon, afféle organikus posztamensen van elhelyezve, meg a hetvenes évekből származó kis triptichont. Hogyan kapcsolódnak ezek az új művekhez?

Kiállítani terveztem egy új objektet, és akkor rájöttem, hogy ugyanolyan, mint az a régebbi cucc, és ezt poénnak tartottam. Meg hát tényleg ugyanolyan, sem formailag, sem gondolatilag nem forradalmibb, nem újabb, nem jobb, ugyanaz a minőség, mint az volt. Nem tudok megújulni. Hiába tűnik sokszínűnek, meg csapongónak, végső soron ugyanaz.

Az objektek mellett vannak ezek a kis rajzok, amiket műként tartasz számon. Most csak pár került ki, de mikor van belőlük több tucat, hirtelen ettől is más minőséggé, sorozattá, felületté, tendenciává válnak.

Ezeket a kis rajzocskákat amúgy kimondottan monitorra, netre szánom, mert ott jobban néznek ki, mint élőben.

Mégis az eredeti kicsikből állítottál ki néhányat.

Ebben nem csak a monitor a lényeg számomra, hanem az is, hogy a csávó, vagy csaj otthon egyedül nézi. Ebben a szép térben szerintem nem érvényesülnek igazán.

Egy pár azért megtalálta a helyét az ablakrésekben.

Abszolút teremfüggő számomra a kiállítás, és hát én azt szerettem volna, ha más mondja meg, hogy mi legyen ott kint, tehát hogy ne az én ízlésem döntsön, mert nekem — pont a Hejettes Szomjazókkal kapcsolatban — volt olyan élményem, hogy amit én preferáltam, ajánlottam, azok sikertelenek voltak, amit viszont mások, azok lettek sikeresek. A saját kiállításaimmal is így volt ez.

Ja, még egy dolgot szeretnék elmondani: én jó kiállítást nem rendeztem soha életemben, és nem is fogok.

Mi a „jóság” kritériuma ebben az esetben?

Népszerű, ami sok látogatót vonz. Ilyen kiállítást nem csináltam, és nem is fogok. Miért? Azért, mert alapvetően nem kiállításra készítem a műveimet, hanem itthon ülök magányosan a szobámban és mindent, amit csinálok, azt ebben, vagy ekkora térben képzelek el. Úgy, hogy bútorok vannak körülötte, meg szobanövények, könyvek, monitor, satöbbi.

Ehhez képest a kiállítás az egy homogén tér, ami nagyon régóta bökte már a bögyömet, még Somogyi Győzőt, szakkörvezetőmet, mesteremet is kérdeztem a 70-es években, hogy miért fehér minden a kiállítótérben, a fal, meg az ajtókeretek, és akkor Győző azt mondta, azért, hogy ne vonja el a művekről a figyelmet. De ez akkor is steril, mint egy műtő. Az én műveim arra valók, hogy valaki együtt éljen velük. Szeresse őket.

Ennek a „fehér kockának” komoly szakirodalma van, a nyugati, második világháború utáni modernista galériatér, ami kvázi szakralizálja, lebegteti…

…sterilizálja…

…igen, meg kívánatosabbá, értékesíthetőbbé teszi a műveket.

Mostanában látok már színes falakat is, például az El Kazovszkij emlékkiállításon szürke, meg fekete, sőt én magam is részt vettem kiállításon, ahol fekete volt a fal, meg volt világítva a kép, és olyan volt, mintha moziban lennék.

A megszokott „festőművész” szót a „fenegyerek” titulus helyettesíti a meghívón. Honnan jön ez a kifejezés?

Alapvetően elég sok műfajban kísérleteztem, aminek az egyik alapja az volt, hogy 1990 után alkotói válságba kerültem. Nem tudtam, hogy mi van. Egyrészt a rendszerváltásban, úgy ahogy van, csalódtam, aztán felbomlott a Hejettes Szomjazók csoportunk, amit kudarcnak éltem meg, és azt éreztem, hogy ha olyasmit csinálok, ami hasonlít a Hejettes Szomjazó cuccokra, az ciki, és valahogy az se stimmel, ha nem hasonlít. Egy csomó pályázatot beadtam, hogy hajrá, most már nincsen diktatúra, lehet pályázni, ismert Hejettes Szomjazóként majd tárt karokkal várnak, aztán egy frászt, mindenhonnan elutasítottak, és három-négy év alatt rájöttem, hogy számomra rosszabb a helyzet, mint 1989-ben volt.

Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, mit fessek, teljesen összezavarodtam. Erre valamilyen válaszként szakítottam a képzőművészettel jó tíz-tizenöt évre, és az előadóművészetbe kapcsolódtam be, meg intenzívebben írni kezdtem, mondván, hogy ezekhez a műfajokhoz nincs kötődésem, és akkor nem bánt, hogy ha nem ismernek el, vagy nem támogatnak, mert ezekben én is kívülállónak érzem magam, és ez szabadságot adott, hogy megengedhetem magamnak, hogy írjak, mert nem vagyok író, vagy rendezhetek színdarabot, mert nem vagyok színházrendező, vagy színész.

Ez egy hasznos kirándulás volt, mert egy csomó párhuzamot észrevettem a műfajok között (hogy hogyan rímelnek egymásra, szerkesztés, fokozás, ellenpont, vagy hogy ami az előadóművészetben az időbeliség, az a képzőművészetben a térbeliség, a nyelv pedig minden és semmi). Szóval ez egy hasznos, de fájdalmas, frusztráló kirándulás volt, mert persze teljesen visszhangtalan maradt. Tehát a fenegyerekség erre a sokműfajúságra utal, meg arra, hogy nem egylényegűek vagy egyszintűek a művek, vannak baromi szar, meg baromi jó dolgaim.

Mi vetett véget a műfaji kalandozásnak?

A színházasdi praktikus okoból szűnt meg, beláttam, hogy ez a nem-professzionális színház nem működik, mert szívességből jönnek ingyen a színészek, és ennek okán vagy eljönnek, vagy nem, és az elég kínos, ha kulcs-ponton valaki nem jön el, és ilyen sorozatosan előfordult.

Aztán amikor számítógépem lett, akkor ráálltam arra, hogy hangjátékokat készítsek, azt könnyű volt megcsinálni hangszerkesztő programmal. Szépen elhívtam ide a lakásomra a szereplőket, külön-külön felvettem a hangjukat, és összerakosgattam. Ez így működött.

Aztán ez is akadozni kezdett, nem volt mindig szereplő, technikai problémákba is belefutottam, nem tudtam fejleszteni ezt a vonalat, így meg is untam, ezért aztán ez is abbamaradt.

Akkor volt négy-öt év, amikor semmi, aztán 2005 környékén megint elkezdtem itthon rajzolgatni, festegetni, de ugyanilyen módon, teljesen különféle cuccokat, nem egy sorozatot csináltam, vagy egyfajta dolgot, hanem kipróbáltam mindenfélét, jaj de jól néz ki ez így, jaj de jó az úgy.

2005-ben csináltam egy kiállítást a Liget Galériában, és akkor leesett a tantusz, hogy igen (bár nem volt egy sikeres kiállítás ez sem), lehet ezt így is, csak úgy brahiból csinálni. Felszabadult akkor bennem valami.

Volt egy időszak, amikor azt mondtad, hogy addig festesz, amíg van hely a falon a képnek.

Igen, a festészetem alapvetően lakás-művészet. Most is festenék, csak egyrészt lusta vagyok, másrészt édesanyámat ápolom, és nem tudom rendesen csinálni mellette, hogy mondjuk két órám van festeni, ez így engem nyomaszt. Ha elkezdek festeni, akkor ne legyen megszabva, hogy meddig csinálhatom. Vannak terveim, de stenker kéne.

Egy kiállítás, vagy más határidő lendületet ad?

Nem. Külső tényező nem ad stenkert. Ennek belülről kéne jönnie. Időnként jön is. Mostanában elég sokat rajzolok (és elég jókat, meg kell hogy mondjam :), amiket könnyű megrajzolni. Egy kép megfestéséhez jobban elő kell készülni, utána el kell szépen mosni az ecseteket, úgyhogy az macerásabb.

Ha lenne lehetőség, mondjuk másfél év múlva egy nagyobb térben kiállítani, az stenkerítene?

Nem, de mint kihívás érdekelne, szolgai módon próbálnék eleget tenni neki. De az nem lenne stenker.

Mi a stenker? Ráhangoltság?

Egy jó érzés. Lelkesültség. Mikor úgy érzem, hogy ezt baromira meg akarom csinálni. Mindegy, hogy mi van, ezt én most meg akarom csinálni.