A Kontextusbrigád és a rokkant emlékezet

Raktár vs. gyűjtemény

Az archívum számunkra végső soron egyfajta tényállás: valami, ami mindig is megvolt. S amikor azt mondjuk, hogy ez nem legitimálása az archívumnak, akkor az rendben is van: az archívumot akár fel lehet gyújtani vagy meg lehet semmisíteni. Ám az a helyzet, hogy ezzel – mint már rámutattam – új archívumot alapítunk: az archívum első megsemmisítésének archívumát –, s egyszerűen nem tudtunk kikerülni az archívum logikájából. Az archívumnak van bizonyos logikája és bizonyos ereje, s ez által legitimálódik. Akár azt is mondhatjuk, hogy az erosebb jogán nyer legitimációt.
Boris Groys

Véleményem szerint az itt és most-ról nekünk kell ítéletet mondanunk. Nemcsak jogunk, hanem – szerintem – kötelességünk is. Elsősorban a gyermekeink és unokáink kedvéért, akiknek joguk van ahhoz, hogy megtudják, a mi korunkban mi mit tartottunk jelentős és kevésbé jelentős művészetnek. Végső soron ez azt jelenti, hogy minden generációnak joga, sőt kiváltsága, hogy ítéleteket alkosson, s hogy az ítéleteket ne lehessen egyszerűen hibás ítéleteknek minősíteni csak azért, mert a következő generáció ezeket megmásítja.
Willi Bongard

 

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának (FKSE) a két frekventált, Rottenbiller és Képíró utcai helye mellett van egy kevéssé ismert, a Dózsa György úton meghúzódó eldugott tere, ahol az intézmény fennállásának közel ötven éve során állami pénzből megvásárolt heterogén raktár-gyűjtemény vár arra, hogy az időközben radikálisan átalakult kulturális közélet valamilyen megközelítésben feldolgozza: számolja fel és felejtse el, vagy értelmezze újra. Eredeti funkcióját elveszette, az újat még nem találta meg. Így elsősorban az FKSE genealógiájának lenyomata, mintsem valós értékű gyűjtemény, melynek megközelítésére az FKSE régóta keresi a megoldást. Az intézmény 2004 nyarán KissPál Szabolcs javaslára „hibaelhárító szerelőket”, a KMKK (Két Művész, Két Kurátor) csoportot kérte fel, kezdene valamit a műhalmazzal. A beavatkozás egy kiállítást és két nyilvános vitát eredményezett 2004 szeptemberében az FKSE Képíró utcai galériájában.

A KMKK csoport előbb ellátogatott a raktárba, ahol a válogatás folyamatát dokumentálta, majd a kiválasztott művekből kiállítást rendezett, kiegészítve Willi Bongard konceptjével, amely a művészi minőség kritériumrendszerének meghatározására tesz kísérletet egy társasjáték formájában. 1

Az első nyilvános beszélgetés meghívottjai Junghaus Timea és Beöthy Balázs voltak, a másodiké, a kiállított művek szerzői közül: Bodóczky István, Bráda Tibor és Hajdú László.

Az alább következő interjú a felkérőkkel és a KMKK művésztagjaival készült, és nemcsak ennek – hanem a Magyarországon feltehetőleg még sok hasonló módon raktározott műegyüttesnek – a státusával és sorsával kapcsolatban fogalmaz meg álláspontokat, ilyenszerűen az FKSE sajátságos helyzetén messze túlmutat.

(EHR: El-Hassan Róza, KMKK, ME: Molnár Edit, a Stúdió Galéria vezetője, SJ: Sugár János, KMKK, MM: Maria Marcos)

 

MM: Milyen meggondolás és szándék vezette az FKSE-t, amikor úgy döntött, hogy a tulajdonában levő raktár-gyűjteményt, történeti értelemben fennállása öt évtizedének „tudatalatti lenyomatát” felajánlja a KMKK-nak, mintegy analízis céljára?

ME: A gyűjtemény elemzése kiváló alkalom arra, hogy az intézmény történeti perspektívából gondolhassa újra jelenlegi működését, szerep- és feladatköreit. Az FKSE-nek már régi terve, hogy a raktárában található művek sokaságát ismét „aktivizálja”, valamilyen formában újra kapcsolatot teremtsen a műegyüttessel. Ugyanis e raktár kialakulásának története szinte már a feledés homályába vész: mindössze anekdoták, elsárgult hiányos katalóguscédulák, azonosíthatatlan pecsétek és döntéshozók körvonalai sejlenek fel. Voltak már próbálkozásaink is arra, hogy kiállításokat rendezzünk kanonizáló szándékkal, történeti megközelítésből, ám ezek sorra kudarcba fulladtak. Semmiképpen sem balszerencsék sorozatáról van azonban szó, a megfutamodások oka véleményem szerint az „FKSE raktár” sajátos természete. A fent említettek miatt nehéznek tűnt megtalálni azt a koncepciót, bemutatási módot, amely révén a – természetesen nagyon terhelt és ellentmondásos – teljes kép megjeleníthető.2 Napjainkban számtalan – a gyűjtemény és archívum viszonyát tematizáló –, művészek és művészcsoportok által létrehozott érdekes nemzetközi kezdeményezésnek lehetünk tanúi. A raktár patthelyzete indított minket arra, hogy ne egy reprezentatív kiállításban gondolkodjunk, hanem – a műegyüttest mintegy kiindulópontnak tekintve – felajánljuk, hogy művészek vagy kurátorok dolgozzanak vele. A KMKK eddigi működésének ismeretében szinte magától adódott a választás és bíztunk benne, hogy érdekesnek fogják tartani a felvetést.

MM: Mennyire hasonlítható a KMKK mostani beavatkozása a grazi kiállításhoz?

SJ: Grazban elsősorban a KMKK korábbi tevékenységét mutattuk be egy kvázi franchise keretében. Sebeő Talán apróhirdetéseket publikált egy helyi hirdetési újságban; kiállítottuk a panaszláda grazi verzióját, a budapesti kiállítás-sorozatunkat3 pedig azzal reprezentáltuk, hogy az egyik ottani vezető kereskedelmi galéria raktárából válogatva hat egyhetes kiállítást rendeztünk a teljesen más koncepciójú, nonprofit galériában. 4 A kamara-kiállításokat – amelyeket meglepően nagy érdeklődés övezett – a galéria tulajdonosának egyoldalas visszaemlékezései kísérték. Grazban tehát szabad kezet kaptunk, mi döntöttünk a projektről, most pedig az FKSE hibaelhárító szerelőkként hívott meg bennünket, vagyis kihívta a kontextusbrigádot, hogy kezdjen valamit az idáig elfojtott gyűjteménnyel. Nyilvánvaló volt, hogy a meghívás csak ürügy, valójában az FKSE egészséges identitáskeresése áll a dolog hátterében. Remélem, hogy ebben segédkeztünk…

MM: Az FKSE gyűjtemény karakterében szerintetek mennyire meghatározó az elmúlt korszak szelleme, illetve nem gondoljátok-e, hogy annak hátterében az értékképző kulturális emlékezet és az értékvesztő profán kulturális tér (Groys) közötti általánosabb konfliktus áll, amelynek természetesen megvannak a történelmi kor jellegéből fakadó sajátosságai?

ME: A háromévente megreformálódó vezetőség legújabb tagjai és általában a tagság már generációs okoknál fogva is igen távol került attól a struktúrától, amely egykor a Stúdiót jellemezte, illetve azoktól a kissé kaotikus intézményi „együttműködésektől” melyek révén a művek ide-oda vándoroltak: stúdiós kiállítások alkalmával kiválasztásra, majd megvásárlásra kerültek, végül egy részük a Nemzeti Galériában, a raktárban vagy ismét az alkotóknál landolt. A raktár állapota tehát inkább a hiátusokról és a gyűjtés körülményeiről, kultúrpolitikai stratégiákról árulkodik, mint bármi másról.

SJ: Sok intézmény tudattalanját terheli egy hasonló raktár, az FKSE nem egyedi eset. A szocreál már rég kínos, a tiltás határai egyértelműek, de mi volt a kettő között? Az ún. elmúlt korszak az állami gyűjtést elsősorban az ideológiai útmutatás eszközeként, és ehhez illeszkedve a szociális támogatás egyik elemeként kezelte. Ahogyan a kulturális ideológia egyre kevésbé merte/tudta/akarta vállalni egykori sztálinista önmagát, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy e gyűjteményekből mennyire hiányzik a művészet definícióját körvonalazó koncepció, elsősorban a gyujtő szellemisége, amely vákuumként jelenik meg. És nem hiszem, hogy ez egyedül erre a raktárra igaz. A másik fontos dolog, ami viszont megjelenik: az alkotók saját történelmi korukhoz fűződő viszonya, amelyre visszatekintve könnyű meglátni az öncenzúrázó, eszképista trendeket, óvatos formabontást, és ez remélhetőleg sokakban felveti azt a kérdést is, hogy a mi korunk hogyan mutatna egy ilyen történelmi távlatból.

MM: Nem gondoljátok, hogy a „valódi gyűjteményt” a raktártól nem annyira a „koncepciója”, az őt alakító „szenvedély”, „érdeklődés” és „minőség”, hanem inkább az e kulturális formák legitimációját megteremtő elméleti diskurzus és annak intézményes háttere, adott esetben ideológiája különbözteti meg? A „Mitől lesz egy raktárból gyűjtemény?” kérdést nem kellene-e fordítva föltenni, hiszen bár az FKSE esetében jogosnak tűnik, tágabb értelemben a kortárs (főként múzeumi) gyűjtemények is hasonló ellentmondásokkal terheltek?

SJ: Azt hiszem, itt már külön kéne választani az állami, és magángyűjtőket, majd megvizsgálni, hogy melyek a gyűjtők lehetőségei egy elnyomó, illetve egy demokratikus közegben. A mába ugorva gondolom így, a Prima Primissima5 díj idején, amikor talán már mindenki jól tudja, hogy a demokratikus-magán gyűjtőkör is ugyanúgy semmibe tudja venni a legitimációját megteremtő elméleti diskurzust, akár az intézményes szocreál.

EHR: Ezzel messzemenően egyetértek! Az állami gyűjtemény mindig a hivatalos kultúrpolitikát tükrözi. Így az FKSE gyűjteménye a korabeli kultúrpolitikáról nyújt képet, ám a művek által arról is, hogy miként élték meg a korlátokat azok a művészek, polgárok, akik a hivatalos megszorításokat elfogadták. Nyilvánvaló, hogy akik belső vagy külső emigrációba vonulva nem fogadták el, kizárattak a gyűjteményből. A demokratikus magángyűjtemény a gyujtő önkifejezési eszköze, amelyre vonatkozva az a kérdés vetődik fel, hogy pénz- és státusszimbólumként használja-e az új gazdasági elit, vagy pedig a társadalom és a szellemi élet önreflexív megnyilvánulását látja benne. Hogy „raktár-e vagy gyűjtemény?” számomra nem annyira jelentős kérdés, a „kulturális gyakorlat” fogalmát sokkal fontosabbnak tartom, mivel egy olyan teret körvonalaz, amelyben a közösség lelki és érzelmi szükségletei öltenek formát, kapnak hangot. Tehát ma égetően szükséges a múzeum, köztér határainak az újraértékelése, Illetve – amennyiben nem tűzünk magunk elé ilyen magas mércét – kulturális gyakorlatként jelenhet meg egyetlen személyes beszélgetés is – például az FKSE galériájában – azokkal a festőkkel, akik akkoriban beadták a gyűjteménybe az általunk kiállított munkákat.

MM: A kulturális archívum (gyűjtemény-megtartás) és profán kulturális tér (raktár-felejtés) kettősségében rejlő ellentmondást – amelynek egyetlen legitim kritikáját Groys az „új” által tartja megvalósíthatónak – mennyire látjátok feloldhatónak a kulturális figyelem diszkurzív irányításával?

EHR: Nem értek egyet mostanság Groys modelljével. Korábban nagy hatással volt rám, de jellegzetesen poszt-szocialistának tartom. Az emigráns nézőpontja jut benne kifejezésre, aki hirtelen kijut a Szovjetunióból Nyugatra, és ott rácsodálkozik a pluralista archívum értéksemlegesítő hatalmára. Ez a depolitizáló, használati vagy ideológiai értékfosztással járó beléptetés a demokratikus társadalom kulturális archívumába elsősorban a hidegháborús időszakban válhatott modellértékűvé. Attól, hogy valami ma múzeumban kerül kiállításra, egyáltalán nem depolitizálódik, nem veszíti el használati (profán) funkcióit.

SJ: A kulturális figyelem diszkurzív irányítása nem volt célunk. Az már sokkal inkább, hogy demonstráljuk, mennyire egyszerű termékeny diszkussziót generálni. Ami pedig a mi korunk profán kulturális terét illeti, a szokásos tájékozatlanságon túl, ráadásul a felejtés ideológiáját látjuk előretörni, divattá, a lifestyle részévé vált, hiszen nemcsak a popkultúra, hanem a közélet is erre épít. A globális fogyasztó-proletár hosszú távú emlékezet nélkül él. Egy ilyen emlékezet-rokkant közegben a rekontextualizálás igen fontos tevékenység.

 


 

1A KMKK pályázatot hirdetett a társasjáték magyar változatának elkészítésére (info: )

2 2003-ban a miskolci Mission Art Galériában rendezett kiállítás képezi az egyetlen kivételt, amelyen egy decens válogatás került bemutatásra a grafikai anyagból. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Jurecskó László és Elekes Károly munkájáért.

3 2001 okt. és 2003 ápr. között 36 egyestés kiállítás

4 Így kerültek bemutatásra Hubert Schmalix, Siegfried Anzinger, Ingeborg Gabriel, Martin Kippenberger, Michael Krebber, Dan Graham, Jutta Koether, Jörg Schlick munkái

5 A Prima Primissima díjat 2004 év nyarán alapította Demján Sándor üzletember, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) elnökségének támogatásával.