1.
JH: Én vagyok a vendég, Januárnak hívnak. Pionyír művész vagyok.
TZ: Ha valaki ebből a hónapnévből nem tudná, kiről van szó, talán úgy jobban ismerős, hogy Baksa-Soós János – ő volt a nálunk már-már mítikusan emlegetett, legendás Kex zenekar vezéregyénisége.
JH: Ez annyira már nem érdekes, mert ez egy gyerekzenekar volt.
TZ: Azért az nagyon jó zene volt!
JH: A zene az egyáltalán nem volt jó. Inkább azt lehet mondani, hogy az akkori rockzenének volt egy speciális változata, amit mi gyerekmódra visszasugároztunk, s ettől kapott egy bukét…
TZ: De ez nem olyan zenekar volt, mint a többi, a koncertjeitek egyúttal performanszok is voltak, ahol te például József Attilát szavaltál.
JH: Itt az történt, hogy én magamra vállaltam – mint az iskolában – egy röhögtetést, csak itt nem 24 ember volt, hanem 500. És addig feszítettem a húrt, míg egyszerre nevettünk ott, több órán keresztül, ez volt a lényege.
TZ: Nem bagatellizálod el egy kicsit ezt?
JH: Nem bagatellizálom el. Én azóta is így értem az életet, hogy ha szórakozni mennek az emberek, akkor a lényeg az, hogy jól érezzék magukat. Ne legyen tanulságos, ne kelljen félnie, ne legyen beolvasva neki, egyszerűen simán jól érezze magát. És a művész legyen kicsit lelkész is, aki ott van a többiekért is, és érezteti velük hogy szereti őket. És akkor értük kiteszel magadért, ők meg örülnek. Bennem maradt a fateromnak egy mondása, mikor 9 éves koromban beteg voltam, 39 vagy 41 fokos lázam volt, és ő odaszólt nekem (szenzációs volt): a fejlődésről beszélt és arról, hogy az embernek ki kell tennie magáért és el kell mennie még azon is túl. És ezt az „azon túl”-t, ezt 40 éves koromban értettem meg, s hogy az életet nem annyira én viszem, mint amennyire adja magát. Ez az „azon túl”, ez az evolúciós rész – ezt meg rá vagy 30 évvel fogtam föl.
2.
JH: Akkoriban sokat dolgoztunk – akkor is nagyon szerettem dolgozni, utána pedig rákerültem erre a kozmikus útra, ahol kapcsolatba kerültem az élő planétánk adatbankjával, amiből egy teljesen más történet árad, mint amit a még kicsit mellette dolgozó népem ismer. A lelkész-művész-nép egy olyan dúsgazdag világ mellett botorkál, ami … hát így nézve – van erre egy régi kifejezés – röhej.
TZ: Mikor kerültél rá erre az útra?
JH: 27 éves koromban.
TZ: És mikor mentél el Magyarországról?
JH: 21-22 éves koromban, ’71-ben.
MK: Ez – a korabeli szóhasználattal élve – disszidálás volt?
JH: Én esti iskolán érettségiztem, rajtam volt az öltöny, voltak rajzaim, gondoltam elmegyek egy művészeti suliba.
TZ: Eleve Berlinbe mentél?
JH: Nem Berlinbe, de Nyugat-Németországba. Előbb egy táborba, ahol kaptam papírt arról, hol vannak művészeti iskolák. Essenben volt egy ilyen suli, és ott már fölvettek rögtön a folyosón, az igazgató személyesen. Látta rajtam, hogy művész vagyok, ami nagyon imponált nekem, és aztán a düsseldorfi akadémiára is fölvettek azonnal a mappám alapján, és kaptam ösztöndíjat is.
TZ: Valójában miért mentél el?
JH: Egyszerűen érdekelt az élet. Én nem Magyarországról mentem el, nem így, hogy most elmegyek innen. Hanem egyszerűen érdekelt a világ, mint mikor a kisszobából átmész a nagyszobába, vagy kimész a teraszra…
Én nem találtam ezt disszidálásnak. Azon kívül sokkal nehezebb volt nekem egy mappával a kezemben elkezdeni beszélni, bemutatkozni valahol, ahol senki nem ismer. Nem voltam akkor se karrierista…
TZ: Németül tudtál?
JH: Valamennyit tudtam, mert 14 éves koromban egyszer már elmentem hazulról és dolgoztam Kelet-Berlinben. Én ebben nem látok semmi rendkívülit, azt képzelem, ehhez inkább egy érdeklődés szükséges az élet felé.
TZ: Itthon csak egy kislemezt csináltatok.
JH: Nézd, a mi műsorunk nem volt olyan minőségű. Ma már nem is tudnék ilyen zenét hallgatni, maximum élőben, ahol közben lehet vihogni. Ez nem egy meditatív zene, nem egy szép zene. Egyszerűen egy gyerekmunka, semmi különös. Most kiváló muzsikát készítek, ami megszólal, és egy felnőtt teljesítmény.
TZ: De a „Család” című dal, az például nagyon szép volt…
JH (sóhajt): …istenem, mint egy szaloncukor. Nem rossz – de azóta tízmillió dalt ismertem meg, naponta négy órát dolgoztam a huszon-harminc éven keresztül, egy olyan úton, ahol gyakorlatilag mint egy énekesmadár, minden nap újat készítesz, minden nap fejleszted az alapot. Teljesen más zenei lehetőségeink vannak a jövőben, mint amit most ismerünk ezekkel a pici dalokkal, szövegekkel. Ide tudunk varázsolni egy világot jó művészettel, ami az embert boldoggá teszi, erőssé, széppé, udvariassá, kedvessé, csinossá a szívét, hogy jól érezze magát, olyan zenét lehet ma már készíteni.
TZ: Hogyan írod ezeket a dalokat?
JH: A kozmikus útnak teljesen más hangulata van. Olyan mintha kapcsolatod lenne (ami valószínűleg így is van), egy közös kulturális érhálózattal vagy idegfonállal. Én azt képzelem, hogy a Planéta Személyiségnek és az emberiségnek van egy ilyen élő idegfonala, amit én datenbanknak nevezek.
TZ: Adatbanknak.
JH: Igen, ahol az építkezéshez fontos dolgok vannak, életépítési terv és kulturális események, amik onnan szinte lehívhatók. Ez az, ahova szeretném, hogy mi, a művész-nép eljussunk és ebből merítsünk, ne a múlt olyan rövid kis történeteibol, hogy „magyar” meg „jugó”, hanem az emberiség kulturális egészéből, jelenjéből. Ebből dolgozni nagyon színes, mert nem olyan jellegű komponációról van szó, hogy egy kis területen kénytelen vagy mindig a variánsait létrehozni ugyanannak, hanem úgy mész előre mint egy nagy folyó, lépést tartasz az evolúcióval, de könnyűszerrel, teljesen könnyűszerrel. Én naponta három-négy órát zenéltem az elmúlt harminc évben, ráadásul festés és szobrászat között, vagy fényképezés és sport között, miközben még írtam is, és simán megy, mindig előrefelé megy.
TZ: Tehát valahogy megjelenik benned?
JH: Nem is jelenik meg: benne vagy, közvetlenül, direkt benne vagy. Ezt megfogalmazni, ezt is egy külön feladatnak kell tekintenünk, mint ahogy a Planétát élőlénynek tekinteni, a Napot élőlénynek, az Univerzumot végtelennek, a fejlődést pedig előrefelé haladónak. Ez is lényeges, hogy nem terjeng ide-oda a fejlődés, hanem előrefelé halad. A haladás pedig az alkotómunka, tehát az sem csak egy emlékezés, hanem mindig a friss alkotás, friss evolúció. És ezekből az alapokból – ha ezt mi szem előtt tartjuk, kultiváljuk – sokkal logikusabban tudunk gondolkozni és az élettel identikus mechanikájú egyenletek, eredmények jönnek ki, amik aztán így egymáshoz is hasonlóak. Mondjuk ha mi holnap találkozunk és ugyanarról kezdünk el beszélni, más-más szögből – ez egy hatalmas szívbéli öröm is, merthogy igazolva vagyunk, nem?
4.
MK: Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy a misztikum vonalán vagy?
JH: Egyszer láttam például a szobámban egy cicafejet. Olyan 2x2m-es volt és benne 15 centis lila figurákból vagy 200 embert, amelyek kiadták ezt a cicafejet. Ez egy hologram-szerű vízió volt, ráadásul mozgott, szinte egész éjszaka, hajnalig. Máskor, amikor strandon voltam, láttam egy fény-lepkét, fölöttem lebegett a napfényben, 2 és fél méteres lepke, aminek hat szárnya volt és valami fantasztikus mozgásokat végzett zizegve, szinte kozmikus módon… Meg láttam – a lehető legmélyebbről és legmagasságokból – egy hatalmas izzó fejet, amely egyszer csak megjelent valahonnan… És még sok minden mást is… Aztán hirtelen befogadtak az állatok meg a bogarak, odajöttek hozzám mind… Akkor úgy éreztem, hogy egy olyan úton haladok, ahol egy teamről van szó, amihez mi nagyon közel vagyunk. Azt pedig, hogy „Jóisten”, úgy fogtam föl, hogy ő egy élőlény, a Planéta Személyiség. És ha én kapcsolódom az ő egyik idegszálához, ott az ő gondolatai hirtelen megelevenednek. Ezt úgy képzeltem el, mint ha álmodnék, hiszen akkor is látunk képeket, néha egészen élesen… Azaz, ha végülis az ő testében élünk, akkor együtt láthatjuk vele az ő gondolatait – ez azért elképzelhető, nem?
5.
MK: Amikor egyeztettük veled ezt a beszélgetést, éppen az Artpoolban volt egy vetített képes előadásod. Az ott látott diaképek mindig az általad kialakított – az univerzumot idéző, kozmikus – térben elhelyezett, különböző élőlény-alakokból és tárgyakból álltak, amelyeket különleges módon világítottál meg. Ez hogy alakult ki?
JH: A művész-szakmához hozzátartozik a szobrászat is. És mivel egy indián iskolát is elvégeztem – és most nem a huhogó indiánokra gondolok, hanem a Planéta Személyiség testében élő emberiség-testnek az indiánjaira, és az ő művészetükre -, nagyon sok szobrot kezdtem el készíteni. Gondolkoztam, hogyan tudnám megoldani hogy ez átközvetíthető legyen – és akkor alakult ki ez így, hogy leteszem az asztalra, készítek hozzá egy környezetet és lefényképezem. És így egy különös szépsége lett, hogy térben is van, plasztikus is, a megvilágítás és az árnyékok is térbelivé teszik, a lámpákat meg én magam tudom a legideálisabb szögig helyezni – és emellett egy plusz varázst is bele tudok vinni. Ez azt jelenti, hogy van olyan fény-állapot, amelyben olyan kapcsolat jön létre a tárggyal amit lefényképezek, mintha egy kis tündérnek a tenyerébe kerülne hirtelen. Ez varázslatos, él, megszületik a művészet – és ebben a pillanat hullámzásában készítem el a fényképet. Nagyon sok ilyen diám van.
Mióta dolgozom, a fateromnak egy jó kérése is él bennem, hogy ha varázsról van szó, azt mindig vigyem be a termékbe, és ne egyénileg, a magam számára legyen kiaknázva. Erre rá is szoktam és sikerül is bevinni a zenébe, a képekbe, szobrokba, rajzokba, festményekbe. Ott sikerül átvinnem ezt a kozmikus anyagot.
KO: Az alkotásaid mennyire jutnak el a közönséghez? Gyakran vannak kiállításaid?
JH: Egyáltalán nem. (nevet) Egyáltalán nem jutnak el. Van egy könyvem, Hollywoodban jelent meg, egy mesekönyv és rendkívül szép, Terra Forming a címe. Lehet kapni itt a magyar könyvesboltokban is, két helyen is, szöveg is van benne, és több száz színes fénykép.
KO: Kiállításokon mennyire veszel részt?
JH: Egyáltalán nem, nincs alkalmam részt venni.
TZ: Miért nincs?
JH: Mert egyrészt nincs alkalmam intézkedni, másrészt pedig nem is gondolok személyes karrierre. Nézd, ezen az úton, amire rákerültem, a kontaktus a Planéta Személyiséggel és a kulturális datenbankkal való konfrontálás, ez nagyon nagy munka. Zseblámpa van a matracom mellett, mert 20-30 éve, ahogy fölkelek, azonnal írok, mintha diktálnák. Vagy zuhanyozás közben, vagy mikor egyik kezemmel húzom a tornacipőt föl, másik kezemmel már írok vagy festek. Kiírom a tegnapi dolgokat, és állva még gyorsan eszem valamit, de már rohanok hozni agyagot… És ez így megy, minden nap, mert rendkívül sok munkám van. Persze pimaszság azt mondani, hogy megszállott az ember, de tényleg nagyon sok a teendő. Ez egy komplex dolog, és ahhoz hogy összefüggő legyen, mindig át kell dolgozni a teljes kört. Egyszerűen nem is értem rá kiállításozni, meg semmire, barátnőzni vagy barátkozni se, de ez abszolút nem is baj. Cook kapitány se ért rá annyira, végig kellett hajózni és kész.
(nevetnek)
JH: Magamat én egy állami dolgozónak tekintem, mint mondjuk egy tisztviselőt. Az állam számára dolgozom, és az államnak akarom átadni a munkámat. A közeljövőben át akarok adni legalább 15 000 oldalnyi írott szöveget a tudományos egyetemnek, feldolgozásra. És megpróbálom Hollywoodból visszaszerezni, ott is van még vagy egy 20 000 oldalnyi szövegem, a „hajósnaplóim”. Ezeket át akarom adni, és a festményeimet is le akarom adni egy múzeumnak. Átadom és nem én fogok vele foglalkozni, hanem az állam. Ő pedig átveszi, és bemutatja a saját költségére, a saját szervezésében; nem engemet reklámozva, hanem az ügyünket, meg az életet, így fog gazdálkodni vele.
6.
JH: Régen is nagyon tetszett az élet, most már gyakran egyenesen csodálom. Szeretek felnőtt lenni. Most 57 éves vagyok, olyan 2-3 éve felnőtt, és rendkívül imponál nekem, ahogy megélem. Nagyon sok tennivaló mutatja magát – én meg jó felnőtt akarok lenni. Az életemből, az útból nincsen kedvem egy centit se letagadni, mert jól járom, jól készítem. Ezért mondtam, hogy 150-re ki akarom hozni az egészet – ez egy program, de ha teszem azt csak 110 vagy 105, akkor is jó. (nevet) És ezért fogok elmenni megint sportolni (nem csak tréningezni hanem kifejezetten sportolni is), mert jól akarok dolgozni, és örömet okozni… És onnan is tudom, hogy felnőtt lettem, hogy nem vagyok már annyira viccelődős, kevesebb viccet készítek. Korábban, megállás nélkül ez a poénozás ment… (nevetnek)
MK: De a derűdet, a humorérzékedet azért nem dobtad ki a hajóból?
JH: Nem, megmaradt, sőt azt tudom mondani, hogy néha olyan jellegű szellemességeket sikerül készítenem, ami gyakran utópisztikus. Az újkori, űrhajózáskori vicceken, vagy inkább derűsítő dolgainkon még el fogunk csodálkozni, milyen üdítők tudnak lenni – én jó lehetőségeket látok ebben is.
7.
TZ: Mikor voltál legutóbb Magyarországon?
JH: Három éve. De lehet, hogy tudok sűrűbben is jönni, mert most nagyon jó úton vagyok ahhoz, hogy jól érezzem magam újra itthon, és otthon a világban is, Magyarországot pedig tudjam szeretni a szívemben, és a várost, Budapestet szintén. És tudom látni Magyarországot 3-40 millió vagy akár 5 milliárd éves perspektívában is, egyszerre látni a jövőjét, az űrhajózás korában és a múltját is. Kikerülöm ezt a Petőfi-kanyart, meg a Mátyás király, Kossuth Lajos, meg Dózsa György meg ezt az egész izét – kikerülöm, és veszem a most élő embertársaimat, akiket szeretek, ezt a történelmi múltat pedig, a magam részéről, becsomagolva tartom. Jézuskát is levettem a keresztről, kapott teát, leültettem… Nem hagyom magam antiszemitáztatni, se becigányoztatni. Mivel együtt vagyunk teljesen, totál mindenki minden, tehát teljesen mindegy, hogy akkor én avval vágok föl, hogy csak 10%-ig vagyok mondjuk osztrák… (nevet) Az emberiség-test egy, mi együtt vagyunk, mindenkitől származunk, kulturálisan is meg egyébként is. És mivel ezt így nagyon jól letisztáztam magamnak, teljesen jól érzem magam itt.
KO: Mit látsz, ha előre nézel 50-100 évet? Említetted az űrhajózás korát.
JH: Nemcsak ezt látom, hanem azt hogy a női emberek meg fogják találni ezt a művész-lelkész szakmát. Kijönnek majd a feminizmusból meg a nőtanácsbol, átveszik a lelkész-művész népet, és ez az ő szakterületük, szakmájuk lesz, ők fogják fölépíteni a lelki egyetemet is.
KO: A férfi-emberek ezt nem fogják hagyni…
JH: Hát, majd tőlem fognak kapni egy pár frigyest, meg az én kollegáimtól. Én le fogom védeni ezt az utat, hogy ezt ők csinálhassák, mert ez teljesen nekik passzoló szakma. Szükség van rájuk – mi nem tudunk már tovább háborúzni, nikotinban, alkoholban fürdőzni, hülyének lenni, tizenöt milliárd állatot elpusztítani évente. És a férfiak se akarnak vadászok maradni életük végéig, meg őrjöngeni, utálkozni, fajgyűlölet, stratégizálás, spekulálás, fúrás, faragás… Ezt be kell fejezzük, és ezt csak így tudjuk megoldani, ha a nőket hivatalosan megbízzuk evvel a dologgal. Ők átveszik, megcsinálják, és mi segítünk nekik, együttműködünk… Az állatokat fölszabadítjuk, és kiegészségesedünk, elmegyünk sportolni, kicsinosítjuk magunkat. Én ezt így látom.
TZ: És ez fog sikerülni?
JH: Ha megnézed a csillagos eget, és látod azt a milliárdnyi sziporkázó csillagot, és mi tudjuk már, érezzük, hogy mindenhol élet van. És így mondom neked az égre mutatva, ahol ez a sok-sok csillag van, hogy kollega-társ, szerinted fog sikerülni?
MK: Azok a „pozitív példák”?
JH: (nevet) Billiónyi, egy hatalmas paradicsom vesz minket körül. Olyan mennyiségű ragyogó élet, hunyorgó, sziporkázó, csillogó, baráti üdvözlet, billiószámra, ez mosolyog ránk egész éjszaka, mindig, amióta élünk… (nevet) Most ez a fog-e sikerülni, ez nonszensz, jó hát ennyire hülyék nem lehetünk, egy ilyen környezetben, hogy ne tudjuk a további utat.
Utószó
JH: Halló, halló…
Ó kedves rádióhallgatók…
Szerbusztok, szerbusztok…
Óóóó… kedves rá-dió-hall-ga-tók…
Lehet hogy holnap találkozunk valahol, csak nem ismerjük fel egymást…
Szép lasssan elbúcsúzunk tőletek…
Képzeljétek el, ahogy távolodik a stúdió… 30 kilométeres se-bes-ség-gel…
Egyre kisebb a rádió…
Már 5-6 centi…
S aztán hirtelen csak kettő…
Ez látszik még egy olyan 40-45 per-cen keresztül… majd 2-3 milliméteres lesz… és aztán bizony el-tű-nik…
Egy könnyű kis szellő érkezik… Kis illat… Rádiószag… Vagy va-la-mi ilyesmi…
Szi-asz-tok…
Az interjút készítette Kovács Orsolya, Matykó Károly, Tóth Zoltán, a szöveg gondozásában közreműködött Várnagy Tibor. A beszélgetés a Fúzió Rádió Műhely adásában hangzott el, teljes anyaga megtalálható a fuzioradio.hu oldal Hangtárában.