A közvetlen demokrácia hízelgő modelljei alapján az Aviva Díj jelöltjeinek kiállításán a nép, azaz a látogató is szavazhat. Ez szép. Minden irónia nélkül. Rossz tréfa volna a szavazófülkék forradalmát emlegetni, meg ilyesmiket, mert az én értelmezésemben tényleg azt jelenti a gesztus, hogy végre „kerüljön közelebb” a befogadóhoz a művész, legyen köze a közembernek is a díj odaítéléséhez. A néző felnőttnek van tekintve, sőt, partnernek. Még ha döcög is ez a partnerség, hisz az Aviva Díj honlapján ott a beszédesen kedves elírás: „A neked legjobban tetsző művek alkotójára október 9-étől adhatja le a szavazatodat.” Bent vagyunk a pixisben, a teáscsészében a néző is ott áztatja tagjait. De tényleg félre a tréfát, itt kiterjesztő, befogadó szemléletről van szó, az ötszázezer forintos közönségdíj ugyan tizedakkorára van taksálva, mint az ötmilliós fődíj, mégis fontosnak tűnik.
Már csak azért is, mert – kitérő következik – a hazai művészeti díjazási gyakorlatban, főként, ha nagy cégek állnak egy díj mögött, a legritkábban jelenik meg a felfedezés-érték. Díj a díjhoz vándorol, ezerszer elismert életműveket ismernek el egy újabbal, hiszen a „nagy cég” biztosra akar menni. Ha pedig a nagy cég maga az állam, akkor meg főként biztosra akar menni. A szóban forgó ötmillió és ötszázezer viszont az újak, a még nem beérkezettek között keresi a helyét, s ez üde fejlemény. Felfedezést tesz a zsűri is és a közönség is. A negyvenes korhatárt kevéssé tartom szerencsésnek, ha szabad egy megjegyzést, hisz miért van korhatár, ha a felfedezés a fontos? A hazai kultúrában amúgy is meglevő korfetisizmust erősíti, ismerősek a semmire sem jó kategóriák: „fiatal művészek”, meg „fiatal irodalom”, meg „tekintélyes életművel” bírók, satöbbi. Vegyük azonban észre: a negyven már nem fiatal, s érthető az alapítók logikája, műveket és pályákat szeretnének összemérni (tudva, hogy úgysem lehet). Az pedig kifejezetten örvendetes, hogy nem a pályakezdőkre koncentrálnak, minálunk éppen azokról szokás megfeledkezni, akik már elstartoltak és felvették az utazósebességet, csak talán kellene még egy hordozórakéta, ami fenntartja a lendületüket.
Eddig a kitérő. Az Aviva Díj közönségbarát vonatkozásainak része a művészinterjúk, avagy miniportrék sora is, amelyet a YouTube-on is meg lehet tekinteni. A hat jelölt bemutatkozik. Tényleg a legalapvetőbb kérdésekről van itt szó egy-két percben: ki vagy (kik vagytok), mit csinálsz (csináltok), hogy érzed magat (érzitek magatokat) a díj és a Műcsarnok közegében? Mit állítasz magadról, röviden. Hol élsz (többen nem itt, ha akarjuk, elgondolkodtató ez az életrajzi adat), hogyan definiálod magad.
Névjegykártyák ezek. Ha a néző már látta a műveket, információt kap a készítőikről, ha nem járt a kiállításon, vagy idegenkedik is az egésztől, akkor azt láthatja: olyan emberek készítik a munkákat, akikkel akár ő is szóba elegyedhetne. Az nagyon jó, hogy a kiállítás terében is megtekinthetők a videók, az már kevésbé, hogy alig hallhatók, és az is probléma, hogy csak magyarul mennek, így a külföldi látogató tanácstalan, hova is került.
A portrékban összességében jól dekódolható, néha kicsit elfogódott válaszok születtek. Mindenki örül a megmutatkozásnak, a jelölésnek, s már önmagában sikernek értékeli, mert így jelentős kiállítási lehetőséghez juthat, s nagyobb figyelem irányul munkáira. Mindenki dolgozni szeretne, mindenki szerény. És ez így rendben is van. Mert hát mi egyebet tehet az ember, mint a ki vagy te? kérdésre elmondja, kicsoda ő. A kérdezőnek nem lehetett könnyű dolga. De azért „belekérdezhetett” volna jobban a művekbe, hisz a videók a szavazást is segíthetik. Még úgy is érdekes volna ez, ha további hátteret adni ott van a művészeti szakemberekkel készült interjúk sora.
A kisinterjúk a média munkatársait is segítik, orientálják. De ők mintha nemigen beszélnének a művészekről, a művészekkel. Katarina Seviccsel ugyan most hosszabb interjú készült egy országos rádióban, de vajon miért is nem beszélteti többet a média, az országos, mainstream média a kortárs művészeket? Miért nem kérdezi őket? Miért nem lehet egy hosszú, esti beszélgetős műsor vendége, mondjuk a köztévén Németh Hajnal, vagy a Societé Réaliste? Vagy bárki más a szcénából. Ha másért nem, hát azért, mert a kortárs művészet egy jelentős része a ma történéseire, a ma hétköznapi Magyarországára reflektál, sőt, a történésekbe be is óhajt avatkozni. Mint például – hogy csak a húsbavágó aktualitásokkal foglalkozókat soroljuk – Nemes Csaba, Barakonyi Szabolcs vagy Kisspál Szabolcs. Nemigen rémlik, hogy alaposabban megkérdezte volna őket bármelyik tévé, vagy rádió, vagy hetilap, vagy nagyobb portál, hogy mit és miért csináltak. Netán vitát kezdeményeztek volna a munkáikról. Vagy még mindig ott tartanánk, hogy a kortárs művészet „érthetetlen”? Ugye, nem?
Megint egy kitérő: ha művészeti díjakról van szó, a hazai médiateret unalmas egyöntetűséggel „uralja le” a Prima Primissima és egy-két állami nagydíj. Előbbi esetében, teljesen érthetetlen okból, a köztévé is kötelességének érezte, nem csak, hogy beszámoljon, hanem közvetítse is a gálaműsort (korokat és rendszereket túlélt szép kifejezés ez), és részt vegyen a jelölési processzusban is. A nagy állami díjak esetében pedig, mondanunk sem kell, a politikai reprezentáció lóg be a képbe. Legutóbb Schmitt Pál köztársasági elnöktől megtudhattuk, hogy „minden állami díj a nemzet csöndes hódolata az örök értékek előtt, a szépség, az eredményesség, a tisztesség előtt”. Ha ez így van, akkor méginkább érthetetlen, mit keresett a közmédia egy magánalapítvány magándíjában, s miért nincs jelen például az állami díjak folyamatában? Pláne, hogy a Prima Primissima az „örök értékeket”, bármik legyenek is azok, jobbára oly módon értelmezi, hogy megerősíti a már bebetonozott értékítéletet, leginkább a nagyközönségét, pontosabban azokét, akiket a díjazók a nagyközönséggel azonosítanak. Nem véletlen, hogy amikor autonóm művészi magatartással találkoznak – a Junior Prima és Mécs Miklós esetére gondolok – a rendszer azonnal lefagy.
No, de vissza az Aviva Díjhoz, amelyet e percben 827 ember lájkol a Facebookon. Új, közvetlen kommunikációs modellt valósít meg, s igen örvendetes, hogy ezt teszi. Nincs sem csöndes hódolat, sem süket közöny, sem zavart hallgatás, hallható párbeszéd kezdődött ehelyett. Füleljünk és beszélgessünk tehát.