A kettősség állapota

Tót Endre: Korai zér0 darabok; Esőálló ideák

Tót Endre nemrég zárult budapesti kiállításainak anyagán oly mértékben nem látszik az idő foga, hogy teljesen mindegy, mikor, hány hét vagy hónap távlatából foglalkozunk vele, hiszen eszmei váza az állandóság etalonja lehetne. Ezért most nem is a kiállításon látott konkrét alkotásokkal kívánok foglalkozni.

A közelmúltban bemutatott concept.hu | koncept.hu című Peternák-kötet [1] bemutatóján Maurer Dóra hangsúlyozta, hogy egy olyan történeti pillanatban élünk, amely világszerte középpontjába helyezi a hatvanas-hetvenes évek koncept művészetét. Közte a kelet-európai konceptuális művészetet is, amelyről sokáig nem akartak tudomást venni a nyugat-európai művészeti központokban, így hát a rá irányuló figyelem sajátos felfedezéssel kecsegtet. Ennek fényében gondolhatnánk azt is, hogy Tót Endre most egy ilyen hullámcsúcsra telepedve lovagolja meg a konjunktúrát. Ez a gondolatmenet azonban tévútra vinne bennünket. Tudjuk jól ugyanis, Tót itt volt 1995-ben (Műcsarnok), 1999-ben (Ludwig Múzeum), 2003-ban (Szt. István Király Múzeum) és 2012-ben is (Modem). Rendre ugyanazokat a nyomvonalakat járta be újra és újra, melyeknek alapjait a 60-as és a 70-es években helyezte el, részben még Magyarországon, részben pedig már nyugati emigrációjában.

Tót pályája azonban nemcsak ideológiai és nyelvi értelemben tekinthető atipikusnak és egyedinek, hanem abból a szempontból is, hogy melyik volt az a specifikus médium, mely által értékteremtő korpusszá nőtte ki magát. Máris leszögezhetjük: alkotói kifutásában nem a festészet játszott döntő szerepet, attól eltekintve, hogy iparművészként szerzett festészeti tudását némiképpen mindvégig kamatoztatta, eljutva a meg nem festett kép filozófiai felvetéséig. Paradox módon használta ugyan a festészet eszközeit, de csak azért, hogy szembeforduljon vele, vagyis hogy megteremtse általa a képi hiányt.

Tót szenvedélyes levelezőművész volt. Nincs róla adatom, hogy például a 70-es évek első felében hány levelezőtársa volt a nagyvilágban, azt azonban már akkor meg tudtam állapítani, hogy szöveges – kézzel vagy írógéppel rótt – leveleit nagy erőbefektetéssel és elánnal állította össze, ügyelve rá, hogy a pragmatikus tartalmi jegyeken túl képeslap- és levélküldeményei jelzésszerűen kivétel nélkül tartalmazzák azokat a vizuális nyelvi jegyeket, melyekből munkássága a későbbiekben kibontakozott, és végül filozófiai kategóriaként állapodott meg. Küldeményei gyakran csak arról az önmagában vett tényről tudósítottak, mennyire örül, hogy valakinek lapot vagy levelet írhat. 1975-ben úti kalauzaként szemtanúja voltam, amikor a zágrábi Egyetemi Központ Galériájában két napon át gépelte pecsétekkel kiegészített levelezőlapjaira a nullákat és az esőt idéző dőlt vonalakat, kihasználva az alkalmat, hogy a jugoszláv postaszolgálat által biztonságosabban szórhatta szét sajátos papírmunkáit a világhálón, mint idehaza. Tót avantgárd magántörténelme és radikális alkotói praxisa lényegében küldeményművészeti tevékenységével veszi kezdetét. A korabeli munkáit benépesítő nullák és a dőlt vonalak 1971-ben válnak művészetének individuális jegyeivé.

A véletlen folytán saját küldeményművészeti aktivitásom kezdete egybeesik Tótéval. A mail art világhálón százával ismertem meg a hőskor történeti alakjait, akiket mára általában két kategóriába oszthatok, belső mércém alapján. Megkülönböztetem egyrészt a doktriner levelezőket, akik a képzőművészetben nem sok vizet zavartak, de a mail art eseményekbe rendesen odatették magukat. Részben azért, hogy némiképp kompenzálják szerény egyéb irányú képességeiket, illetve amiatt, mert tudatosan nem kívántak kilépni a szubkultúra és a peremművészet izgalmas világából az úgynevezett nagy művészet tartományába. (Ez utóbbiak közé sorolhatjuk például a gerilla-létet, az off pozícióját mindmáig fel nem adó Tóth Gábort.)

Továbbá külön tipológiai osztályba helyezem az olyan művészeket, akik fő tevékenységük mellett járulékosan tettek kirándulást a postaművészet vizein, viszont képzőművészként jelentős értékeket halmoztak fel. Tót Endre mindig is ilyen alkotó volt a számomra. Szenvedélyesen használta a postát, mert egy időben a kommunikálás ténye egyenlő volt a szabadság gyakorlásával, de mégsem a puszta kapcsolatműködtetés volt a célja, hanem az, hogy idővel kiműveljen egy nemzetközileg is jelentős autochton művészetet. Ilyen volt többek között a Kanadába vándorolt Kántor István is, aki úgyszintén postai úton működtette a neoista világhálót, miközben intenzíven dolgozott a performanszain, az installációin és nem utolsó sorban videoalkotásain, melyeket rangos fesztiválokon díjaztak. Továbbá még sokan olyanok, akik az elmúlt 40-50 év alatt a kortárs nemzetközi művészetet alakították az európai és az amerikai kontinensen. Ma is nagy pillanat postai küldeményt kapni Tóttól vagy Kántortól immár annak a tudatában, mekkora értéket teremtettek egyéb irányú munkásságukban, s ugyanakkor mennyire túl vannak már azokon az alapvető kommunikációs szempontokon, melyekben a puszta kommunikálás jelentette a művészetet.

Ahhoz, hogy Tót és a hasonló ívású nyugati alkotók papírmunkái mára a világpiaci értékrendszer szempontjából sokszor azonos szinten funkcionáljanak a festményekkel és a többi hagyományos kifejezési formával, sok mindennek, jelentős szemléletváltásnak kellett történnie a művészeti gondolkodásban, amely végtére szakított azzal a megszokott vélekedéssel, amely az abszolút értéket elsősorban az anyagi tulajdonságokhoz kötötte, némileg kisebb súlyt helyezve egy-egy munka szellemi-ideológiai erényeire. És hát az időnek is el kellett múlnia ahhoz, hogy a történelem – sajátos többletértékként – rá tudjon rakódni a konceptművészet nem-reprezentatív darabjaira.

Tót művészi evolúciója szukcesszív, logikus és egyben könnyed, mentes minden látványos bukfenctől, töréstől vagy erőlködéstől. Távol áll tőle az az érzés, hogy bárminek is megfeleljen, kivéve saját öntörvényűségét és poétikai összhangzását. Ettől válik hitelessé és megkerülhetetlenné. Még akkor is, ha pozíciója vagylagos: bizonyos mértékben keveredik benne a kelet- és a nyugat-európai léttudat. De talán éppen ez ad neki némi kuriozitást, érdekességet. A kettősség állapota pedig már a művész korai munkáin tetten érhető. Lásd képeslapjait: a te esőd / az én esőm; bal eső / jobb eső; alsó eső / felső eső; 50 % eső / 100 % eső stb.

Ha ezen a metaforikus nyomon indulunk el, megint csak eljutunk a korabeli kelet-európai létélmény ama specifikus meghasonlottságához, amely a Tótéhoz hasonló ideológiai konstrukciókat dobott ki magából a művészet valamennyi területén. Valamikor, réges-rég.

 


[1] Peternák Miklós: concept.hu | koncept.hu, Paksi Képtár – C3 Alapítvány, 2014