Itt, a gnómok között

Gaál József: Gnome II. Godot Galéria, Budapest

 

A szimbolisták óta tudjuk, hogy a test fizikai-szellemi állapotának visszataszítóan megközelíthetetlen stádiumait is fel lehet, illetve fel szabad emelni az örök szépség piedesztáljára. Létezik egy olyan lelkiállapot, sőt világérzés, amelynek látószögéből a tabuként kezelt taszító dolgok egyszeriben vonzóvá válnak és a fogalmi és anyagi érinthetetlenséget körülfonó szent aura egy ritka pillanatban rozsdás abroncsként pattan le róluk. Az önmagáért való szépség helyére belép az igazság szépsége, amely nem úgy szép, mint egy csokor virág vagy egy kívánatos emberi test. Az emberi létérzet egy adott állapotának gaáli projekciójában a modellértékűvé fejlesztett archetípus a szépségnek egy ilyen szélsőséges ideájában mutatkozik meg.

Gaál József (1960) figurái mára a magyar művészet jól felismerhető jelképeivé váltak, művészete példaértékűen egységes, összpontosított. Grafikai eszközökkel megvalósított 2001-es Tacepao-ciklusa és 2002-es Pancration Gratia című olajsorozata szerves előzményét képezi mostani műegyüttesének, amelynek elnevezésében kettős, de egymást erősítő, áthallást feltételező jelentés rejlik. A gnóm egyértelműen testi fogyatékosságra utaló meghatározás – törpeszerű torz jelenség –, míg az irodalomban használatos gnóma lehet velős mondás vagy bölcselő epigramma. Úgy tűnik, Gaál munkásságában mindezek az értelmezési vonzatok megtalálhatók, és valahogyan mindegyik a tömörség, a lapidaritás kiemelt jelentőségét erősíti. A jelenkori magyar figuratív festészet ennél fogva egyik legsúlyosabb és egyben legplasztikusabb – úgymond „legszobrászibb” – idomait felmutató opus meghatározó jellemvonása, hogy benne a groteszk emberi testek emblematikus, jelképteremtő erővel bírnak és ezáltal a tragikumot egy bonyolult, öntörvényű, lírai értelemben hatványozottan túlfűtött világon szűrik át, amely mögött ott munkál az ősi minták mechanizmusa, valamint a mindenkori emberi együttérzés. S az ősi minták között is az állandósultság, a mozdulatlanság mint értékteremtő tulajdonság.

A belső feszültségtől duzzadó emberi törzsek aránytalanul elkorcsosodott vagy mértéktelenül eltúlzott végtagjai – különösen a kezek – már nem eredeti funkciókat látnak el. Mozdulataik elnehezültek, helyhezkötöttek. A „lecsiszolt” törzsek és végtagok már-már tárgyias formákká merevednek és alaprajzolatukat tekintve nyíltan vállalják a rokonságot az emberábrázolás bizonyos archetípikus példáival. Gaál keresi a kapcsolatot az ősi formák ősi tartalmaival, látomásokat tesz szemléletessé, melyeknek jelképállományához bizonyos evilági tapasztalatokat csatlakoztat. Álom és ébrenlét – múlt és jelen – tartományait mossa egybe, miközben az ember örök tulajdonságait fürkészi, és keresi a mindenkori bizonyosságot, azt a valamit, amibe bármikor bele lehet kapaszkodni, mint egy mentőkötélbe. Az arcokat csak részleteiben, alig-alig fedi fel, sisakot húz, fátylat köt rájuk vagy befáslizza őket, legtöbbször csak a tekintetnek engedve szabad utat. Az emberi ábrázatok ezért antropológiai és kulturális értelemben teljesen beazonosíthatatlanok, a falanszter-létre utalnak, a kérlelően esendő tekintetek pedig érzelmi alapminták, maguk az időtlenség kollektorai. A megpróbáltatás, a szenvedés és a fájdalom tükröződik bennük, a tanácstalanság és a magárahagyatottság. Rájuk telepedett a történelem, a civilizáció genetikai üledéke és a negatív utópiák ideológiai terhe. Az arcok között a szerző Isten arcát keresi, a hit még megfogható nyomait tapogatja. Hol máshol tehetné, ha nem a kiszolgáltatottságban, az esendőségben és a reményvesztettségben, az ember eredendő biológiai meghatározottságának spirituális keretei között?

Vallott hite szerint Gaál azt az ellentmondást igyekszik megragadni – egyben pedig feloldani –, ami a múlt és a jelen értelmezése között van. Nem azért alkalmaz archaikus kifejezési mintákat, hogy általuk a múltat eszményítse, hanem azért, hogy kiélezze a múlt és a jövő kölcsönös összefüggéséből következő interpretációs vagy vizionárius ellentéteket. Az ember lelki szükségleteire, belső igényeire jobban odafigyelő művészetre esküszik, amely megszüntethetné vagy legalábbis csökkenthetné a léttől való félelmet és szorongást. Több bizalmat táplál a visszaút ősi távlatai, mint a jövő negatív utópiái iránt, amiket a futurisztikus ígéret földjének csillogó celofánjába csomagolnak korunk mentorai.