Föld felett

I.
Mindnyájan fel tudjuk idézni a Csontváry Kosztka Tivadarról készült kevés fénykép közül azt az egyet, melyen a művész egy furcsa lépő mozdulat közepette fejét fölszegi, s hunyorogva a napba tekint. Tán akkor is a napszíneket kutatta, azokat fürkészte félig hunyt szemmel, hogy azután festményein a szivárvány minden színével elevenítse meg a Napban látni vélt teljességet. Úgy látszik kell ez a hunyorgás, a szem potenciáljának mesterséges szűkítése, hogy tisztábban lássuk azt, amit keresünk. Magyarán: a vakító dolgok csak korlátolt látással érzékelhetők. Ez a korlát szabadít ugyanis fel: minél kevesebbet nézel, annál többet látsz.

II.
Mikor először találkoztam E. Gáborral, egyből egy remek vakkeretbe botlottam, s már hamarosan az ő művészi problémájának kellős közepébe kerültem: hogyan is lehet valamit tökéletesen megcsinálni? Munkáiban ugyanis hallatlanul sok munka koncentrálódik. Mint energia a Napban. Vásznat feszít a vakrámára, megfesti a vásznat, rendszerint egy napkoronggal a kép egy érzékenyen kiegyensúlyozott pontján, majd vékony selymekkel fedi el a festett felületet; olykor több rétegben is. A selymek egyenletes fölfeszítése nem könnyű feladat. S még így is előfordulhat, hogy egy apró javításért, korrekcióért vissza kell bontani az egészet a megfestett rétegig – ahogy az épp a kiállítás előtt is történt. Sajnos nem láttam, milyenek is Erdélyi festett felületei. De ez nem is érdekes. Szerencsére az ő munkái esetében a letakartság, a lefedettség nem hívja elő azt a kényszert, hogy meglessük, mi is van a fátyol alatt. Ezek nem játékszerek, nem rejtvények, nem képtalányok. Véleményem szerint, ha meg is kérdőjelezi így a hagyományos festői technikákat, ugyanakkor érvényes képalkotó módszert alkalmaz. Olyant, amely tiszteletben tartja a kép spirituális karakterét, de tiszteletben tartja – a perfekcióra törekvő alkotói technikák révén – a kép materiális jellegét is. Ami igazán szép Erdélyi munkáiban, az azonban épp a hagyományhoz való kötödése. Képei ugyanis visszakövetelik a látás, a nézés intenzitását.

III.
A különleges szellemi feladat, jelen esetben akár szó szerint is értendő: tessék megnézni a képeket! Hunyorogni, könnyezni, de nem azért az öncélú játékért, hogy meglássuk, mi van a fátyol mögött, hanem azért, hogy belássuk: a kép így tökéletes. A fizikai értelemben vett letakarás valójában a szellemi értelemben vett feltárulkozás. A festészet egyik alapproblémája, hogy az érintetlen és tiszta képfelületet, ha úgy tetszik, a felhordott festék roncsolja el. Ugyanakkor ez adja meg a kép nélkülözhetetlenül érzéki karakterét is. A tiszta és érintetlen képfelület ugyanis lehet, hogy tökéletes, de ez nem a művésztol elvárható érzéki tökély, hanem egy konceptuális tökéletesség. A minden és a semmi teljesen egyenértékű, s tulajdonképpen abszolút érdektelen tökéletessége. A művész hozzányúl a vászonhoz, egyből megsérti ezt az elvont perfekciót, de ugyanakkor el is indítja a képalakulást a konceptuális tökéletesség felől az érzéki tökéletesedés felé. Sikerül-e vagy sem? Ez a művészi kvalitás kérdése. Nehéz a művész dolga abban a világban, amelyben a képekkel való visszaélés olyan méretet öltött, hogy ha következetesek akarunk lenni magunkhoz akkor már semmit nem is szabadna elhinnünk. Van-e még "jó kép" – a szónak abban az értelmében, ahogy azt egy régi tájképpel, vagy egy portréval kapcsolatban elmondhatjuk? Erdélyi mindenesetre úgy adja vissza a kép eredeti, tökéletes konceptuális tisztaságát, hogy közben nem mond le az érzéki tökéletességről sem. A kép elvont fogalmának és a kép maximálisan érzéki karakterének kettőségét érzékelteti magasfokú technikai tökéletességgel és meggyőző intellektuális erővel.
Van tehát jó kép, s ha viccesen interpretálom Erdélyi Gábor munkáit, akkor ő erre a kérdésre találta meg a megfelelő válaszokat. Van jó kép, de ehhez a kép gátlástalan önfeltárulkozását kordában kell tartani. A selyem mögött ott dereng valami, a "jó kép" ígérete, de ne próbáld meg föltárni, mert csak a megsebzett vásznat találod! Erdélyi, mint egy orvos, betakarja a képet. Fehér selyembe, egy szinte angyali (és kórházi) tisztaságot sugalmazó anyagba. Elfedi a kép sebeit, új képfelületet kreál, szinte egy új szabályokat követelő, új dimenziójú képfelületet, amelyen azonban nagyon halványan – hogy őt idézzem – átvérzik a régi kép. Ez azonban csak annyira látszik, hogy érzékeltesse: van valami emögött az első pillantásra tökéletesnek tűnő tisztaság mögött. És ez persze így tökéletes.
Mint a Nap az energiát, úgy sűríti magában az alkotói munkafolyamat hosszú óráit a kép, és a kép látványa is a Nappal való találkozás élményét modellezi. Mi van Erdélyi Gábor képein, hogy én is majd belevakulok, úgy nézem? Hogy hunyorognom kell, mert nyitott szemmel nem is látom? Hogy Erdélyi Gábor is hunyorog, hiszen látszik szemén a megerőltető igénybevétel? A képen – nem véletlenül – a napkorong van. A régi festők napja, a Claude Lorrain, Cézanne, Csontváry napja. A fény forrása, vagy talán maga a fény.

A föld felett – ezt a címet adta egyik képének az alkotó. Selyemrétegeken áttetsző napkorong, s a kép alján vékonyka zöld sáv. Szokatlan módon a legkülső selyemrétegre festve. Szinte durvának tűnő beavatkozás ez abba a képi rendbe, amelyet az előbb olyan átgondoltan tökéletesnek és spirituálisnak írtam le. A föld, a matéria jelenléte ez. Alig láthatóan, de mégis nagyon intenzíven. Nem is látnánk, ha nem alulról tekintenénk a képre. Talán feltűnő is, hogy a képek a megszokottnál kissé magasabbra lettek akasztva. Nem véletlenül. Más szemléletet, más nézőpontot igényelnek ezek a munkák. Emeljük fel fejünket, tekintsünk fölfelé. A lélek tisztulásának útja is fölfelé vezet. Ide kísérnek el bennünket Erdélyi Gábor alkotásai. Mi is azért jöttünk ide, hogy részesei legyünk ennek az élménynek.

Bellák Gábor