Tájfordulók

2003. március 17. – május 4.
Ami Bukta Imre újabb képein számomra különösen szembeszökő: úgy tetszik, mintha éppen most, az elmúlt hónapokban látná szükségét annak, hogy elődöket-mestereket keressen. Már a kilencvenes évek közepén-végén megnyilatkozott munkáin egy különös panteizmus, líraibb, nosztalgikus irónia áradt műveiből, s egyre inkább a festészet felé fordult, mintegy önmagát klasszicizálva. Akkor ez elsősorban a technikát illette, – az általa mindig is kedvelt és szimbolikus érvényűvé emelt eljárás, az akvarell lehetőségeit aknázta ki egyre mélyebben, most azonban egy korszak és annak szelleme éled újjá festményein.

Az a benyomásom, hogy munkáin a 20. század első harmadának alföldi és erdélyi hagyományai – ha nem is támadnak föl, de – kapnak kommentárt, magyarázatot; olybá tűnik, mintha Nagy István vagy Nagy Balogh János motívumaira, szín-, és festék kezelésére készítene variációkat. Képein az „ember” mindig is, pályakezdése óta képviselt valami súlyos, archaikus foltszerűséget a természet mustrájába ékelődve, most azonban figurái már nem csak jelenlétükkel (pontosabban tevékenykedésükkel) színezik, befolyásolják és módosítják a „természetest”, hanem olykor összezavarják, máskor újra szerkesztik a naturális viszonyokat. Másképpen fogalmazva: hol tájjá válnak maguk is, hol éppen megakasztják a táj életét. S eközben érzékeny és nehéz színfoltokká lesznek, épp úgy, mint Nagy István vagy Nagy Balogh – valaha „tömbösnek”, „szerkezetesnek”, „tektonikusnak” mondott – földmunkásai. És talán éppen ez a régen nem használt, archaikussá lett fogalom adhat visszamenőleg is egy aktuálisabb értelmezési esélyt Bukta Imre új képeihez, hiszen a valaha volt „mezőgazdasági koncept” mára történelemmé érett.

„Lám hova jutna a művészet

Csak egy pár századig:

De közbe ront a vad természet

S belé kontárkodik.”

Semmi bizonyítékom nincs, ezért csak gyanítom: Bukta Imre amúgy akarva-akaratlan ki- és befordította az öregedő Arany János keserű szavait is.

Hajdu István