Az ötvenes évek családi fotóin és a gyermekkori emlékeken átszűrt szorongás képeivel áttételesebb formát talált mondanivalója közlésére. Kialakította voltaképpen máig érvényes, bár színben és formában időről időre változó, összetéveszthetetlenül egyéni stílusát, melyet merész képkivágás, dinamikus, sokszor diagonális kompozíció, kevés szín, a kontúrral érzékeltetett formák és festői részletek kényes egyensúlya jellemez.
Jelen kiállítás arra törekszik, hogy folyamatában mutassa be Fehér három évtizedes pályájának sajátos ikonográfiáját és képalkotási módszerét.
Tizenkét évvel ezelőtt, a Ludwig Múzeum régi helyén rendezett egyéni kiállítása óta váltották egymást a festői korszakok és a domináns színek, de a lényeg, az üzenet változatlan maradt: az emberi figura és a környezet bonyolult, érzelmileg összetett, látványában sokszor meghökkentő, egyszerre harmonikus és diszharmonikus kapcsolata.
Az alap, a fotográfia – legyen régi családi fotó vagy a művész saját pillanatfelvétele – kiindulópont, eszköz a művész számára, melyet öntörvényűen használ fel. Az egyes korszakokat jelző sorozatok szervesen épülnek egymásra, összetartja őket Fehér művészetre és életre vonatkozó filozófiája.