Spontán jeleneteket rögzít a meghitt (?) és feszültséggel teli (?) eseményről. Jól tudjuk, hogy a spontán közösségi együttléteknek is megvannak a maguk sajátos és felismerhető térbeli dinamikáik és rituáléik, csakúgy, mint a spontán amatőr felvételeknek a sajátos esztétikájuk és képi konstrukcióik, amelyek alapján öntudatlanul is elhelyezzük térben és időben a látottakat.
A művek másik rétegén, a jelenet léptékébe illeszkedő szénrajzokon a jelenetek kiegészülnek még egy szereplővel, egy fiatal koreai nővel, aki egyszerre válik szerves részévé és külső szemlélőjévé az eseményeknek. Az ázsiai nő a művész alteregójaként részt vesz, figyel, reagál arra, ami a képen történik, de egyben tekintetével, és az eltérő médiumnak, a szénrajznak köszönhetően, el is távolítja magától a jelenetet, létrehozva ezzel a mű konkrét és egyben absztrakt szinten is megvalósuló összetett térbeliségét.
A mű két rétegének szereplői máshonnét nézik ugyanazt, másként látják, és másként értelmezik. A konstrukció egyszerre utal egy térben más helyen, más kultúrában élő személy – a koreai nő – értelmezésére és a művész folyamatos „úton levésére”, térbeli, és „kulturális máshol levésére” – ahogy Nicolas Bourriaud írja, a művész utazó, „homo viator”- , amely újabb és újabb szempontokat vet fel az értelmezés és újraértelmezés folyamatában, és egyben gyógyírt és szabadulást kínál a rögzült képek fogságából.
A Bilocation szerves folytatása az Időugrás (Time Leap) sorozatnak, de míg az utóbbi esetében az időbeli elmozdulás és rétegzettség a működteti a művet, addig a Bilocation sorozatban a térbeli elmozdulás és térbeli rétegzettség teszi ezt.