A földszinti szökőkút geometrikus alaprajzú medencéjéből, arra merőlegesen feszül hét uszoda-kötél, rajtuk bóják a versenyszabályoknak megfelelő színfelosztásban. Ezáltal a feszített víztükör mintájára egy feszített légteret jelölnek ki.
A látványt és az ironikus hatást csak fokozza, hogy a kötelekkel párhuzamosan, az úszó sávokban közlekedő két lift is része a térélménynek: az üvegkubusokban fel-le utazó emberek mintha a sávok hosszában úsznának. Tehát a tér szerkezete és geometriája, az emberi mozgás, a víz csobogása és a szép vízhangok is mind hozzájárulnak az alkotás nézőre gyakorolt hatásához.
Ilyen módon a változás és az idő is beépül a munkába, amelynek szálai, vagyis kötelei végül a víztükör alatt felcsillanó fém-betűkből álló felirathoz vezetnek: „Művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni.”
Az üzenet a lehetetlent sugallja, csakúgy, mint a „liftben úszó emberek”, akik onnan olvashatják. Az idézet Kassák Lajos versének részlete, amelyre akkor Bernáth Aurél festőművész úgy reagált, hogy bár nem könnyű a művészetről beszélni – akárcsak mint víz alatt énekelni – de azért érdemes nekifeszülni. A MOM Parkban látható munkának uszodatechnikusok, fémes szakemberek és alpinisták feszültek neki egy képzőművész tervei alapján.
Vincze Ottó munkái vagy a tér múltját, az abban rejtőzködő történeteket hívják elő, vagy a tér fizikai és esztétikai adottságaiból építkeznek. Közös bennük az itt is megmutatkozó nagy lépték és a letisztult fogalmazásmód, a szigorú rendezettség és szerkezetelvűség, a precíz, pontos geometria és a légiesség, valamint a ritmust adó szerialitás.