A most kiállított munkák közös jellemzője, hogy bennük Varga központi módszerként és rendezőelvként tematizálja a vakságot (melynek egyik forrása a keresőben látottakkal kapcsolatos bizalomvesztés), s teszi ezt a multiexpozíció általános használatával, így a téma allegorikus önmagára másolásával.
A kiállításon nyolc képpel szereplő Szanatóriumi ténfergések című, 2008-ban készített sorozatban Varga mintha oly módon kívánná újra-érzékelhetővé tenni a művészet eszközeivel a természetet, hogy az egyszerre jelentsen a befogadó számára jellegzetesen kortársi vizuális élményt, ugyanakkor visszakapcsolódjon a legkorábbi természetábrázolásokhoz (ld. a David Octavius Hill és Robert Adamson művészpáros felvételeit), amikor az ember még nem hitte, hogy az őt körülvevő környezet kizárólag az ő szükségleteit szolgálja.
A képek egy tetszőleges erdőben készültek, minden érték vakon lett beállítva. Egy negatívra addig exponált a fotós, amíg a teste valamely természeti akadályba nem ütközött; akkor a következő kockára tekert tovább. A sorozat első felét maga válogatta. A második fele úgy került kiválasztásra, hogy a feldarabolt kontaktokat egyenlő számú csoportokra osztotta el, s közülük a szél által kifújt első kép került a sorozatba.
A következő történetben a városi tér és a természet sajátos találkozási pontjaként egy Nyugat-Európai belváros folyójának sirályai adják a 2008-ban készült Polish Bread három képének elmosódó motívumhálózatát. A betonpartok közé terelt folyó fölötti sajátos üres térben röpködő sirályok időtlen keringésükkel mintha egyfajta összekötő kapocsként funkcionálnának nemcsak a kétfajta térfogalom, de a városi és természeti környezet időbeli variánsai között is.
Az első felvétel programautomatikával, ötvenmilliméteres gyújtótávolsággal, vaku nélkül készült. A művész másodszorra is ugyanarra a kockára fényképezett vakuval. A módszer tulajdonképpen csak a középső képnél járt sikerrel, így az első és a záró kép vizualitása bizonyos értelemben a módszer kudarcként való beismerésének, ugyanakkor e tapasztalat ábrázolásának is tekinthető.
A Légterápia címet viselő 2009-es sorozat egy modell, és egy bizonyos év, nap, és napszak bizonyos fáinak és azok avarának egymásra másolásáról szól. Ez a személy, aki nem volt elégedett a róla készült portrékkal, arra kérte a fotóst, készítsen róla felvételeket, tölgyek között barangolva.
Varga egy negatívra kettőt exponált, először egy egyszerű portrét a keresőn keresztül, másodszor arccal a személy felé fordulva, a kamerát a háta mögé, a földre irányítva fotózta az avart, ágakat, makkokat, a kamera értékeit vakon állítva. A kidolgozott képek közül az azokon feltűnő emberi arc alanya választotta ki a róla leginkább érvényes állításokat tartalmazó képeket, melyek közül a kiállításon egyetlen egy látható.
A 2009-es Világos útmutatás I. egyik alanya egy középkorú női modell, akinek az arca a nap által van megvilágítva a szabad égbolt alatt. A napkorongnak és a napszemüveges arcnak, megvilágítónak és megvilágítottnak ezen kontextusban egymással való felcserélhetőségérol beszél Varga sorozata, melynek darabjai négyszeres multiexpozícióval készültek, és amelyből a kiállításon három kép tekinthető meg.