Kiállításának címében a társadalmi nemek hierarchiájára utaló szófordulatot eltérő értelemben használja: a nem szó itt a tagadást jelenti – a címadó mű tanúsága szerint magyar trikolorba öltöztetve. A tagadás, a létező struktúrák megkérdőjelezése és idézőjelbe tétele vezérfonalként vonul végig a kiállítás egészén, megteremtve a kapcsolódási pontokat az eltérő műfajú művek és műcsoportok között.
Tapétaszerűen installált társadalmi-politikai karikatúrái a közvetlen jelen valósidejűségével reagáltak/reagálnak az elmúlt másfél év történéseire. Maró gúnyuk az alkotó szimbolikus gerillaharca az érdektelenséggel szemben. Hasonló indíttatásúak a Facebookon napi rendszerességgel publikált grafikái, melyekből negyvenet a kiállítás alkalmából megjelenő grafikai mappában tett közzé, némelyiküket pedig kézműves technikák alkalmazásával gondolta újra és állítja ki az acb-ben.
Ezekben előszeretettel reflektál a nacionalizmus, a rasszizmus, a sovinizmus széles verbális és vizuális spektrumon jelentkező megnyilvánulásaira. Általánosabb, bár a jelenlegi magyar valósággal szintén szorosan összefüggő oppozíció körvonalazódik a kiállítás többi művében is, melyek között megtaláljuk a demokrácia javára fordítandó pénzadományok gyűjtésére készített „feneketlen” perselyt (melynek csak nyílása van, de a pénz a padlóra szóródik a bedobás után), vagy a fekete gránitból és fehér márványból kifaragott luxus férfi- és női notebook-kollekciót.
Horváth Tibor kiállítása a művek és azok együttese által közvetített direkt üzeneteken túl a provokatív szembehelyezkedéssel, a hierarchiabomlasztás allegóriává emelésével a művészet és a művész társadalmi szerepének és felelősségének kérdését aktualizálja, s a puszta kérdésfelvetésen túl az erre adott alkotói válasz felől sem maradnak kétségeink.