Amíg a sors a mítoszok által volt átélhető, most a virtuális sorsvariációk egymást kioltó villanások. Tomboltak a szörnyek belül, most odakinn élnek. Nincs belül semmi, variánsok vannak. Az emberi szörny külső játékká vált, minél intenzívebb a hatás, annál nevetségesebb a mutáns lélek monstrum. Az életidőben veszendő, vezeklő egzisztenciát bele kell olvasztani a transzhumán fétis-utópiába. A test határtalan deformálása mintha a mitikus világot idézné, belefolynak a cselekvésképtelen életekbe, áthatják és kisajátítják a tudattalan belsőt. A rejtettség kifordítva külső életreceptek és torz eszmemaradványok halmaza.
Ahogyan a görög tragédiáknak is voltak kitaszított, megalázott szörnyei, úgy most is vannak. Mindenki önmaga magányos színházát nézi, azt hiszi, villogó képernyő előtt alakíthatja elillanó tragikomédiáját. Elhiszi, hogy gombok nyomogatásával aktív részese lehet a Szabadság Globális Birodalmának. A tragédia lényegéből ered a belső szépség, a láthatatlan erények, érzelmek gazdagsága a meggyötört, elcsúfított külső mögött.
Boldogságot hoz a Szép – gondolták, s a pusztítást szülte a szépségért való küzdelem. Mintha nem lenne Végzet és Sors, újra a Szépség hamis képzetei által kezdődik a romboló küldetés, újra a világ rendjének, ájtatos harmóniájának helyreállításáért küzd majd mindenki. Örökké tartó BÉKEHARC – mi szépek vagyunk, de megsemmisítve a csúf Gonoszt végre eljön a Kánaán, a Végső Harmónia. A hibernált tökéletesség. Ha nincs tragédia, akkor nincs bukás, nincs szomorú belátás, nincs feláldozás, feloldozás – nincs Kezdet és Vég.
Mindez maradjon az Androméda köd androgün mutánsaira, a régies fantazmagóriák együgyű lényeire. Csak a monoton harmónia, gépies építés-rombolás örökké tartó dialektikája létezik – vegetatív fogyasztó jólétünk biztosítéka az ezeregy igazság mesevilágában.