Mindig hiányzik valami…

2013. március 29. – április 25.
MegnyitóOpening: 2013. március 28. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Oltai Kata
Az „Intervenciók“ cimű sorozat „O/100“ cimü darabja körülbelül 100 rózsaszínűre festett farúd együtteséből áll. A mű interaktív szoborként értelmezhető. A művész a közönséget pontos utasításokkal látja el, melyet követve a mű megjelenése befolyásolhatóvá válik: az instrukciók szerint a rudakat kiegészíthetjük, egyes darabokat elvehetünk vagy kicserélhetünk. Az alkotás megjelenési formája állandóan változik, így a térbeli elrendezés életre kel és kibújik a befejezettség kényszere alól. Ilyen módon a mű a jövő tervezhetőségének szükségességét kérdőjelezi meg, illetve az individuum szerepét egy állandóan változó világban.
(Maria Hanl)

Az asszimiláció azt jelenti, hogy olyanná válunk, mint a többiek. Vitatható, hogy az asszimiláció mint olyan, a domináns társadalmi csoport sajátosságainak erőszakos terjesztését jelenti-e, vagy csupán az esélyegyenlőség előfeltétele, melynek nincs szüksége a kisebbségi alsóbbrendűség tézisére.
(Ewa Kaja)

Karin Maria Pfeifer a demokrácia kezdeti nehézségeiből meríti témáját, azokat ironikus módon dolgozza fel videójában. A művész 1956. október 23.-át veszi vonatkoztatási pontként. Ekkoriban születhetett az a nő is, aki a videó szereplőjeként, úszni tanul. Életkora allegórikus szimbólum, az időt hivatott jelezni, amely a demokratikus értékrend felismeréséhez szükséges minden olyan országban, amely egy totalitárius rendszerből halad a demokrácia felé.
(Karin Maria Pfeifer)

Bécs, Meidling pályaudvar, egy forró nyári napon, 2012 augusztusában. A soproni expresszre szállok, amely hetven perc múlva meg is érkezik. Az állomáson kávét iszom, aztán átszállok a győri gyorsra. A vonaton narancsvörös ülések fölött gumi-, olaj- és kalandszag úszik. Mint egy régi filmben, tehervonatok húznak el mellettem, régi gyárak és szocialista-realista stílusú állomásépületek az ablak túloldalán. Csornán újra át kell szállnom. Késéssel gördül be a vonatunk, egy aluljáróban futok, aztán egy véget nem érő peron mentén, ahol már bent áll a személyvonat. Alig szállok fel, máris indulunk. Széles, lapos vidék rohan el mellettem, a következö megálló Beled, ahol egy romantikus, fehér állomásépületnél fékez a vonat. Mint a mesében, úgy érzem magam, ahogy elindulok megkeresni a pápóci buszt, amely utam végét jelenti majd. A főutcán találom magam, ahol rögtön egy üres helyi járat jön velem szembe. Szerencsém van, a szimpatikus buszvezető elvisz Pápócra. Itt a vendéglőből kell elhoznom a ház kulcsát. Néhány perccel később ott állok a vendéglőssel az Arany János utca 2. szám előtt, egy zöld kerítésnél. Mi ez? Újrakezdés? Boldogságom kezdete? Álmom a vidéki létről, családi házzal, kerti gyümölccsel és zöldséggel, ami szebb és kevésbé vegyszeres, mint a bolti? Ezután önellátó leszek? Lelassult és felszabadult, öntörvényű, beteljesült új életem, mint a teljesítmény- és fogyasztásközpontú urbánus bőségi társadalom alternatívája? Út saját magam felé?
(Sula Zimmerberger)

A „bébiszitterházmesterkurva“ sorozat Nyugat-Európába sodródott kelet-európai nők lehetséges sorsát vázolja fel ironikus hangnemben. Saját élmények folynak össze képzelt életekkel, általános nyugat-európai lesajnálásban úszik minden, a falak össze-vissza dőlnek, a harisnya felszaladt, porszívózni kéne már, de egy vécé az élet, más semmi.
(Séra Ildikó)