Lenyűgöző lények

Az elfeledett mediterrán parkok; kihalt, végtelenbe vezető amerikai utak; antropomorfizált autók és repülőgépek után, elsősorban ragadozó vadállatok Szotyory László legújabb korszakának meghatározó motívumai.

Oroszlánok, világító szemű, hipnotizáló farkasok; nagytestű, izmos kutyák, akik kiszakítva a valós térből egy, a művészre jellemző párás időtlenségbe merülnek. Félelem és bizalom labilis pallóján egyensúlyozunk, ahogy az állatok szándékát próbáljuk kifürkészni, kiszolgáltatottan, mozdulatlanul, „tekintélyt parancsoló szépségük” által megmerevedve.

Borzongató szépség ez – talán épp ebben rejlik az irántuk táplált vonzalmunk egyik forrása, amit az állatok erőt sugárzó anatómiáján túl a hátterek borús felhői, sejtelmes égboltjai is felerősítenek.

A nézőben számos művészeti előkép merülhet fel, a középkori bestiáriumok vadállat ábrázolásaitól kezdve, kolostorok árnyékos kerengőinek vicsorgó kőfaragványain, a reneszánsz szent és profán attribútumain, nemes szimbólumain át, erdei vadászatok jelenetei, 19. századi klasszikus tanulmányrajzok, avar leletek, skandináv rúnakövek is eszünkbe juthatnak.

Legendák és mondák övezik őket, hozzájuk való kötődésünk az ősidőkig visszavezethető. Alakjuk mélyen a kollektív tudattalan részét képezi, álmaink gyakorta visszatérő szereplői, akikhez pozitív és negatív jelentések kapcsolódnak, hol erőt, hol elfojtott félelmeket sugallva.

A farkasok például számos nép totemállatai, a római és a germán mitológia mitikus teremtményei, akik nem csak birodalmak születésénél segédkeztek (Romulus és Remus anyafarkasa) vagy a győzelmet szimbolizálták, hanem adott esetben a világ végső pusztulása is nekik lesz köszönhető, ahogy például a germán mitológia szerint Fenrir ősfarkas végez Odinnal, a főistennel, nyeli el a Napot és harapja le a Holdat az égboltról, elhozva ezzel a világvégét.

Szotyory László „vadállataiban” számos gondolati sík találkozik, legyen szó akár külső, a lények iránt érzett esztétikai vonzódásról, belső lélekábrázolásról vagy hitrendszerek hálózatáról.

Ami a rétegeket összefogja, az a képek erőteljes érzelmi töltete, a heves ecsetvonásokkal kibillentett örökkévalóság, mely jelenlevővé és megfoghatóvá teszi az élőlényeket a néző számára.