A fragmentálódás ezen szintjén egy festészetet tematizáló kiállítás igénye az lehet, hogy a plurális művészeti gyakorlatokban értelemteli konvergenciákat detektáljon.
Perneczky Géza, Kupcsik Adrán és Borsos Lőrinc válogatott munkáiban közös törekvés a figuratív reprezentációk dekonstrukciója, absztrakt elemekké alakítása. Érdeklődésük mégis gyökeresen eltérő a kétezres évektől megfigyelhető új absztrakt hullámétól, amennyiben figyelmük középpontjában az átalakítás, a dekonstrukció maga áll.
A munkák kiindulópontja minden esetben egy figuratív reprezentáció, méghozzá valóságos, gyakran művészettörténetileg jelentéssel töltött tartalmakkal: Perneczky, bár munkái nem festmények, a festészet klasszikus műfajait tematizálja, mint a tájkép, csendélet, zsánerkép.
Kupcsik nyersanyaga a tárgyábrázoló festészet egy másik történelmi műfaja, a portré, ezen belül is, ikonikus portrék, ill. portrészcenáriók. Borsos Lőrinc képi emlékezetünkből könnyedén lehívható biblikus képeket reciklál, legyenek azok reneszánsz vagy poszt-impresszionista műremekek vagy az Őrtorony magazin illusztrációi.
A figuratív reprezentáció, mindhárom művész esetében eltérő stratégiák és indíttatások nyomán lebontásra kerül. A megszülető munkákon jól regisztrálható a megbontott figuratív előkép, a mű így valójában az átalakítás folyamatának nem csak terméke, hanem dokumentációja is lesz.
Az élveboncolás aktusa, a felszeletelt csendéletek, papírmakettben megfigurázott és szétroncsolt Hans Ulrich Obrist és a kimaszkolt Cranach hordoz egyfajta kánonellenességet, mely Borsos ill. Kupcsik esetében nem mentes direkt társadalomkritikától sem. A megszülető alkotás egyszerre építkezik a figuratív referencia felismerhetőségéből és annak demonstratív átalakításából: a kettő közötti egyensúlyozás és feszültség a figuratív és az absztrakt képvilágot egyszerre meghaladó alkotás konstitutív magjává válik.
Perneczky Géza, művészettörténészi munkássága mellett képzőművészként is jelentős oeuvre-vel rendelkezik . Az 1970-es években megszületett konceptuális munkáival nem csak a hazai konceptuális művészet protagonistája, hanem a nemzetközi mail art mozgalom egyik megalapozója is. Az úttörő konceptuális munkák mellett meglepően gazdag, kiállításokon szinte egyáltalán be nem mutatott festmény és grafika sorozatokat is alkotott, s alkot ma is. A bemutatott akvarell munkák valójában technikai értelemben nem tekinthetők festménynek, mégis ezekben a sorozatokban Perneczky klasszikus festői műfajokat tematizál.
Elkészült munkáit egy egyszerű, destruktív energiákat sem nélkülöző aktussal egyszerűen felszabdalja, így a figuratív, hagyományos festészeti témákat bemutató képeket nyugtalan, absztrakt kompozíciókká alakítja. Az eredeti munkák felszabdalásával és újrarendezésével az eredeti gyakran banális témák egyértelmű olvashatóságát teszi lehetetlenné és kérdőjelezi meg. A remixelt munkák nem csupán őrzik, hanem Perneczky szándékai szerint demonstrálják is a destrukció nyomait: a képek tönkretétele és az ehhez kapcsolódó akció számára az alkotás lényegi eleme. A figuratív elemeket nem semmisíti meg teljesen, így a néző számára az eredeti kép rekontruálhatóvá, az új absztrakt nyelv pedig ezáltal olvashatóvá válik.
Kupcsik Adrián legújabb festmény sorozatának kulcselemeként a dekompozíciót hangsúlyozza. Kupcsik témái egy láncreakció során, számos médiumok közötti transzformációt is megérve születnek meg. A sorozat referenciaanyagai ikonikus képek: Humphrey Bogart-ról és Ingrid Bergmanról készült vágóképek a Casablanca-ból vagy van Eyck Arnolfini házaspárja. A referenciaképek egy 3 dimenziós modellben reinkarnálódnak, melyet a művész dioráma-szerűen épít fel a stúdiójában elheverő maradék anyagokból. A felépített dioráma ugyanakkor rövid életű, amint elkészül, a művész lépésről lépésre szétbontja, összezúzza, átalakítja. Kupcsik fotóval dokumentálja a folyamatot, melyben az eredeti figuratív reprezentáció lépésről lépésre egyre absztraktabb alakot vesz fel.
A kiállításon bemutatásra kerülő festmények esetében a dioráma utolsó stádiumát rögzítő fotók képezték a festmények alapanyagát. Kupcsik kísérletei a kép dekompozíciójáról és az anyagról szólnak, melyek bár festői problematikákként is ismeretesek, nem szükségszerű, hogy végül festményben öltsenek testet, mint ahogy egyes újabb munkák esetében Kupcsik a fotókkal zárja az alkotás ciklusát.
Borsos Lőrinc a kiállításon legújabb, Paradise lost című festmény-sorozatát mutatja be. A sorozat a Paradicsomot ábrázoló munkák kisajátítására épül. Híres vagy akár ismeretlen, de a művészeti kánonba tartozó műveket festettek újra, majd fekete zománcfestékkel az alakokat saját sziluettjük mentén vagy absztrakt geometriai formákkal takarták ki. A fényes fekete zománc felület, amellyel Borsos Lőrinc alkotása során a kisajátítást végzi, maga is kisajátítás tárgya: a művész 2014-től a fényes feketét saját arculatának fő identifikációs elemeként alkalmazza.
Az így létrejövő fekete űr teret nyit a bibliai történetet újraíró interpretációknak. A festményben, a fényesen csillogó fekete zománcfesték tükör-szerű felülete révén a szó szoros értelmében, a néző önmagával, saját gondolataival találkozik. Borsos számára is egy saját élethelyzettel való szembenézés a munka: azt a 2004-10 közötti időszakot idézi meg, amikor a szülei, Lőrinc Lilla és Borsos János egy neo-protestáns közösség tagjai voltak. A idegen fekete űr emellett valóban hordoz kozmikus áthallásokat: Borsos dimenziókapuja ez, melyen keresztül maga is beléphet a Paradicsomi idillbe.