A test emlékezete

Hat hagyománycentrikus képzőművész tesz fel kérdéseket, amelyek – annak ellenére, hogy a művészek Manet-tól napjainkig ismételten kérdezik ugyanezt önmaguktól és nézőiktől – még mindig sürgetően időszerűek.

Akarva-akaratlanul tulajdonképpen a populáris, ugyanakkor exkluzív művészi tevékenység értelmére kérdeznek rá egy válaszok nélküli, nihilista világban. Akarva azért, mert maguk is művészeknek vallják magukat; akaratlanul azért, mert rituális szándék viszi őket erre.

Semmit nem akarnak mondani, mégis beszélnek. Megpróbálnak azonosulni vagy összeolvadni a médiummal. Vajon miért vonzó és aktuális még mindig ez a nem akaratlagos ontológiai realizmus?

Nyilván azért, mert a művészi reprezentáció jellegét többnyire nem művészi konvenciók határozták meg évszázadokon keresztül. Mindenkit a mű szerzője érdekelt, nem pedig a kód, amellyel a mű beszélget a potenciális megszólítottal.

Miközben a kommunikált üzenet többértelműségét éppen e kód szavatolja, amely egyben az esztétikai élmény kulcsa is. Éppen belőle ered a meglepetést momentuma. A szerző ugyanis olyan kódokkal kódolhatja (manapság pedig rendszerint már akarja is kódolni) a saját művét, amelyet a címzett nem ismer, vagy elutasít.

Mindenesetre a mű – ahogy ezt a modernisták, majd később a posztstrukturalista gondolkodók megmutatták – a kódok egyfajta keresztrejtvénye, amely többféleképpen dekódolható anélkül, hogy esztétikai értékéből veszítene.

A Block csoport képzőművészei az ilyen interpretációs játékokban élik ki magukat. Poétikai szándékaiknak megfelelően ezért előszeretettel használják ki a posztmodern kultúra újrahasznosító liberalizmusát.