Ez a fajta retrofuturisztikus hangoltság nem csupán felbontja a kulturálisan rögzült, lineáris időképzeteket, hanem, miként azt Gaston Bachelard írja, egy olyan tér lehetőségét nyitja meg, amelynek “ezernyi méhsejtjében sűrített idő tárolódik”.
Fridvalszki Márk ezeket a sajátos, techno-archeológiai ihletettségű eszétikai kódokat vizsgálja, amelyek képzeletbeli földrajzában a Perzsa-öböl sivatagi klímája, a homok, olaj és oxdidálódó fémek molekuláris szférája, a számítástechnika hajnalának steril, mérnöki fantáziáival keveredik.
A ‘New, Grey, Polished Chrome’ sorozat művei továbbá a képzeletbeli és valós, digitális és fizikai, régmúlt és távoli jövő, technológia és művészet közötti látszólagos ellentétek feloldását teszik meg céltárgyuknak. Ezzel párhuzamosan a felületek, minták, alakzatok rendjét a “láthatatlan geometriája” iránti kíváncsiság inspirálják, amelynek forrásvidékét ugyanakkor nem a “látható” kultúrtörténetének inverzében, hanem az “eltűnés”, “lopakodás” és “gyorsulás” technikáinak alárendelt utilitárius dizájnban érdemes keresni.
Egy olyan formatanban tehát, amely nem közvetlenül a konstruktivizmus és geometrikus absztakció művészettörténeti referenciáiból táplálkozik, hanem amelyet az ipari formatervezés, az aerodinamika, valamint a korai 3D modellező szoftverek látványvilága inspirál.
Anyaghasználatukat tekintve azonban ezek a képek egy olyan esztétikai stratégiát követnek, amelyek irritálni, sőt provokálni kívánják a kortárs képkultúránkat látszólag uraló, szintetikus fantáziarezsimeket. Helyükbe egy olyan új-anyagiság eszméjét állítják, amely ugyannakkor nagyon is tudatában van saját digitális “megelőzöttségének”.
Ez a vizuális tudatosság a szürke tónusú xerox printek által imitált, fémes anyagfelületek szkeumorf csillanásában éppúgy tetten érhető, miként a digitális “glitch” és a kalkulált nyomtatási hiba köztes terében létrejövő robusztusság nyomaiban.
Ahogyan a “Bagdad Szelleme” kiszabadul a 80-as évek digitális szimulákrumából, öntött fémbe zárva egy pillanatra a “Magasságos Technológia” zenitjévé válik, majd alámerül a sivatag változó halmazállapotú “alantas anyagába”, éppúgy a jelen kiállítás művei is a képszerkesztő szoftverek higiénikus teréből, az ózondús fénymásolatok rusztikumán át, egyenesen a képtér érzéki materialitása felé törnek utat maguknak.
Miklósvölgyi Zsolt