Ahogy a Szubszusz feltört a föld alól Óbudán

Ploubuter Park

2016. május 31. – június 26.
MegnyitóOpening: 2016. május 30. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Czabán György
KurátorCurator: Gadó Flóra
Az Óbudai Társaskör Galéria a helyszíne Koronczi Endre installációjának, mely a Ploubuter Park legújabb állomására kísér el minket. A munka helyspecifikusnak tekinthető, az alagsori kiállítótérből indul ki és egyben – szó szerint – meg is bontja azt.

Először egy radikálisnak ható beavatkozással szembesülünk: a galéria egyik helyiségében gödör tátong, mintha egy építkezés vagy ásatás nyomait látnánk, ahonnan egy finom légmozgás indul el. Mint amikor egy új épület alapozása során, váratlanul valamiféle ókori romra bukkannak a munkások, úgy tárul fel a maga anti-esztétikus módján az épület „alapja”, annak legmélyebb rétege.

A föld alól feltörő „Szubszusz” a görög mitológia Alvilágának bejáratát is eszünkbe juttathatja, mely egy mérges gázokat kibocsátó barlang volt a mítosz szerint (Hierapolisz), de a görög párhuzam akkor válik még egyértelműbbé, ha elolvassuk Koronczinak a kiállításra írott és annak részeként, talált „tervrajzként” bemutatott, egyszerre ironikus és komoly „kortárs eposzi költeményét” (Óbudaidák ölén…, 2016).

Itt mintha arra utalna, hogy a korábbi munkáiban a különféle típusokba rendszerezett zacskókat mozgató légáramlat valamiféle ősi, idáig ismeretlen, elveszettnek hitt fajtáját találták volna meg. Azonban a fuvallat „ősi helye” mégis leginkább egy csőtörés nyomaira emlékeztet, egy olyan átmeneti vagy befejezetlen állapotra, amely a projekt egészét, többek között a szándékosan üresen hagyott kiállítóteret is jellemzi.

A mélyből feltörő áramlat ablakig tartó útját követi tovább a munka második része, mely a ventillátorok által mozgásba hozott, eléjük rögzített leheletvékony aranyfüstlemezeken keresztül válik „láthatóvá”. A Szubszusz „útját” figyelve – mely a föld alól, az ablakon át a szabad térbe tart – egy önkéntelenül is transzcendensnek ható folyamat tárul fel, mely a sötétségből a világosság felé vezet, a munka azonban folyamatosan kibillen ebből az elvont irányból és – Koronczi más munkáihoz hasonlóan – az irónia, az önreflexió, a játék és a kísérletező barkács-jelleg az ami dominál az installációban.

Láthatóvá válik a biciklikerékből készített szerkezet, ami mozgásba hozza a ventilátorokat, (melyek az áramlatot generálják), és a pince kibontása is inkább kaotikus hatást kelt, mintsem valamiféle költői metamorfózist sugall. Ráadásul, amint a Szubszusz megjelenik, mintha már rögtön el is veszne, a finom mozgás egyszerre látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan, épp ez adja furcsa dinamikáját.

Maga az aranyfüstlemez is ilyen természetű, mely kapcsán fontos megjegyezni az újfajta anyaghasználatot is: korábban a szemétnek minősülő, „profán” nejlonzacskó és annak szellemi átlényegülése, lélekké válása volt hangsúlyos, ennek helyébe most egy „nemesebb” de közben mégis megfoghatatlan (3-4 atom vastagságú) anyag lép. Noha az aranyfüstlemez és használata az ikonfestészetre utal (a dicsfény megjelenítéséhez használták), jelen esetben a meglibbenő anyag inkább kiszolgáltatottá, esetlegessé, törékennyé válik, és a zacskókhoz hasonlóan funkcióját vesztve tárul elénk.

Visszatérve a Szubszusz kettősségére, a fuvallat az aranyfüstlemezek mozgásba hozásán keresztül mégis megtestesül (láthatóvá válik), de ezzel egyidőben, paradox módon el is veszti testiségét, mivel nem állandó, rögtön tovább suhan, ki a szabad térbe. Ez a gondolat átvezethet minket a kiállítás harmadik eleméhez, mely két videóból és egy fotóból áll.

Az egyik videóban egy üres nagypolgári, de már kissé kopottas lakásban járunk, ahol sejtelmes jelenetet látunk: a földre dobott ruhák mintha füstölögnének. A lakás üres, ám a múlt nyomai és a történetek mégis jelen vannak. A lassú tempójú munkában a kamerát követve végigjárjuk a különböző tereket, melyekben a ruhadarabok testetlenül hevernek, pusztán a füstszerű „kipárolgásukat” látjuk, mintha éppen „kiszállna belőlük a lélek”.

A videó ismét játékba hozza a lélekkel kapcsolatos asszociációinkat, ugyanakkor ütközteti ezeket a ruhadarabok materiális voltával, a test (anyagának) hiányával. A test nélküli ruhák mégis formát öltenek, mintha képzelt lények kúsznának a padlón. A letűnt múltú nagypolgári lakás izgalmas párbeszédbe lép a Társaskör pincéjével, ahogy a térben csak közvetve megjelenő fuvallat a videóban látható „valódi” füsttel.

Ehhez kapcsolódik a másik vetítés és a fotó is. Előbbiben egy olaszországi (La Fumarola, Sasso Pissano) helyszínt, utóbbiban egy hazai tájat láthatunk, ahonnan a már ismerős párolgás, füstölgés tör fel. Az üres ruhák kapcsán felmerülhet bennünk: dokumentum, elkapott pillanat amit látunk, vagy megrendezett jelenetet? A szántóföld és az olasz táj beemelésével világossá válhat, hogy tulajdonképpen ugyanaz a szituáció ismétlődik meg különböző helyeken és hirtelen egy antropológus nézőpontjában találjuk magunkat, amint párhuzamos jelenségeket vizsgálunk.

Gadó Flóra