Tér-Test-Táj

2019. március 1. – április 14.
MegnyitóOpening: 2019. február 28. 19:00
MegnyitjaRemarks by: Hajdu István
Amit Bernát papírmunkáin, majd következményképpen és következmény-képként festményein látunk, nem mint „tárgy” válik ki a „háttérből”, hanem jelenség gyanánt, mely épp olyan anyagú, mint a „háttér”. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy valami nagyon finom, nagyon egyszerű, akár meghittnek is nevezhető, pici lírai force, vágyott erőfeszítés minden korai rajzon, grafikán ott bugyborog lassan, meg-megállva. A vázlat, a tanulmány szerepét, funkcióját ismerve, tudva és értve is furcsa tapasztalathoz vezethet e munkák szemlélése: szenvedélyesebbek, szabadabbak, nem ritkán agresszívebbek a végső, megfestett változatnál, melyek elsímúltnak, kiegyenlítettnek, gyakran elfojtottnak tűnnek az összehasonlítás során.

Bernát képeinek egyik alapvető tárgya, témája, motívuma a szexualitás; munkáin a tájjá transzformálódó női test érzékisége pánerotizmussá duzzad, vagy éppen fordítva, a táji elemek nyitják föl – antropomorfizálódva – réseiket, nyílásaikat, melyek aztán szétsímulnak vagy összefodrozódnak édes-színes diszharmóniában. A nyolcvanas évek akt rajzainak módosulásai, a variációk, a nézőpont váltások, majd absztrakttá allegorizálódásuk nem csak „festészetileg” írnak le egy folyamatot a művész a pályáján, de – úgy látom -, ezek a művek mindig is az individuumra, az Énre, egyszersmind annak burkára vagy héjára, a testre vonatkoznak, amire aztán a saját protokollja szorításában húzódik rá a konvencionális-szimbolikus, allegorizáló figuralitás pastiche gyanánt, és a legvéresebb, leggyötrőbb realizmus eszközeivel, mely majd az átírás, vagyis éppen a festészet révén kívül kerül önmagán.

A képek az absztrakció és a figuralitás határán állnak, de már onnan, a figuralitás elvesztése felől tekintenek oda, át-vissza, ahol feloldódott a narrativitás, melyre a festőnek egyre kevesebb szüksége van. Ennek köszönhető, hogy a téri kapcsolatok bonyolultnak és szövevényesnek hatnak, a konkrét és kvázisíkok mintha egymásba csúsznának, bár nem történik más, mint hogy a felismerhető és csak sejthető realitás a viszonylagosságban egyesül. Figurái, képtárgyai, motívumai – testek, épületek, felhők, növények – áhítatot, a szellemiek utáni törekvést, emelkedettséget igyekszenek sugározni, s nem meglepő, hogy a grafikákon a szenvtelenné szikkadó „rögvalóság” mélyebben és durvábban, a festményeken misztikusabban és érzelmesebben nyilatkozik meg.

Hajdu István