Egy elég rövid időszak alatt nagyon sok autentikus megnyilvánulás született

Beszélgetés Sugár Jánossal

 

1956. október 29-én a forradalmárok behatoltak a Hírlapkiadó Vállalat Blaha Lujza téri épületébe, amelyet a pártállam központi sajtóorgánumáról Szabad Nép székháznak is neveztek, és a Lenin körúti járdára kidobáltak és elégettek könyveket, iratokat, valamint az ottani bejárat feletti Szabad Nép feliratot, néhány betű leütésével A NÉP-re változtatták. Néhány nappal később a Rákóczi útra néző főhomlokzaton négy emelet magasságban lévő Szabad Nép neonfeliratot hasonló módon átalakították, és új elemként kiegészítették a szintén a homlokzaton lévő Esti Budapest neonfeliratból, és így a homlokzaton attól kezdve az A NÉP Budapest felirat jelent meg. Sugár János vetítettképes előadásában az egykori eseménysort tudatos public art műként azonosította.

 

Bemutattál egy eddig számon nem tartott, 1956-hoz kapcsolódó public art művet. Mielőtt erről részletesebben is beszélgetnénk, első körben érdemes lenne meghatározni, hogy pontosan mit jelent a public art kifejezés?

Egyrészt van a hagyományos angol szóhasználat, ami minden köztéren megjelenő műalkotásra vonatkozik: köztéri műalkotás ez az első jelentése. Azután 20-25 évvel ezelőtt kialakult egy olyan gyakorlat, melyben felkért kreatívok egy nyilvános akcióban, ideiglenes formában csinálnak valamit, és ezért a fogalom elkezdett érdekessé válni, kitágulni, és, természetesen, visszamenőleg is lehet értelmezni public art műveket.

Tulajdonképpen Erdély Miklós is így járt el az Őrizetlen pénz esetében.

Nemcsak ő, sok példát lehet hozni. Egyszer a Kultiplexben szerveztünk public art estéket. Ott is felmerült ez a motívum, St.Auby a ’72-es székes akcióját mutatta be public art műként. Azért vannak ezek a fogalmak, hogy lehessen rajtuk gondolkodni, és akár tágabban is értelmezni őket. Ez nem olyan, mint a tudomány, ahol egy kis félreértés esetleg nagy kárt okozna. Ugyanazokat a műveket lehet adott esetben több kategóriába is sorolni, public art-ként, vagy happeningként, akció-műként, konceptként számon tartani. Egy másik dolog, és ez részemről az egész kutatásnak, az egész történetnek az egyik tanulsága, hogy hány fajta módon van 1956 elfojtva. Akárcsak a fotók, amik újabb és újabb hullámokban kerülnek elő, de ezeken túl is sok elfojtás működik, sokáig nem lehetett például beszélni dolgokról, az Őrizetlen pénz sem volt egy propagált mű.

56 volt a legnagyobb tabuja a Kádár-rezsimnek.

A másik dolog, hogy ha a public art nem túl speciális szemüvegén keresztül nézzük ötvenhatot, akkor is meglepő, hogy mennyi pontos, „jól megfogalmazott”, kommunikációs szempontból tökéletes, jelképszerű üzenet jelent meg különböző módokon a forradalom során. És ezek valódi üzenetek voltak, tehát nekünk fel kell fogni ezeket az üzeneteket. Én ezt hasonlónak gondolom ahhoz, mint amikor felfedeznek az ócskapiacon egy híres festményt.

Vagy megtalálnak egy régi sírt.

Pontosan. Ezzel a most felfedezett dologgal kapcsolatban nagyon fontos, és ez többszörösen bizonyított, hogy szándékos volt; azaz nem lehetett nem-szándékos. Nem arról volt szó, hogy egy begőzölt ürge ott tesz-vesz, rombol, meg poénkodik. A tudatosságát húzza alá, hogy még egy körben újragondolta, rájött, ha már benne van ebben a leverésben, akkor lever még egyet.

A Blaha Lujza téri sajtópalotán voltak a korabeli pártlapok reklámfeliratai, ezeket alakította, vagy alakították át.

Hagyományosan ebben a Blaha Lujza téri kereszteződésben zajlott a modern Budapest sajtóélete. Ez a New York palotától terjedt az említett épületig, ami nem mindig nézett ki úgy, mint történetünk idején, hanem különálló bérházak voltak, és a Budapesti Hírlap és más fontos lapok is oda költöztek. Tulajdonképp ezt a hagyományt fogták össze azzal az átépítéssel, ami végül is egy modernista, több épületet összefogó tömbbé vált, aminek több homlokzata is volt. Volt egy főhomlokzata, ami a kereszteződés, illetve a Nemzeti Színház felé nézett, mert akkor az még ott állt, és volt egy körúti, az akkori Lenin körútra néző homlokzata is. Mind a kettő elég jelentős volt, de a Nemzetire néző volt a főhomlokzat. Az oldalhomlokzaton, az első emelet magasságában ki volt írva, hogy SZABAD NÉP.

Egy boltszerű portálsor felett volt a felirat.

Igen. És amikor ezt az épületet különböző hullámokban, október harmincadika környékén elkezdték vandalizálni, akkor nyilvánvalóan az volt az első intenció, hogy verjék le ezt a feliratot, a korrábbi csillagleverések, szobordöntések mintájára. Itt történt egy érdekes fordulat, mert mindig is a szimbólumok ellen fordultak: rákosista címer kivágjuk, Sztálin szobor ledöntjük. Mi lehet még szimbólum? A hazugság csatornái, például a Szabad Nép (szerintem a Rádió is ebből a szempontból volt érdekes elsősorban). A visszaemlékezések szerint a Szabad Nép székház egy fontos objektumként, egyfajta forradalmi központként is működött.

És, miközben verik le, eszükbe jutott, hogy mi van akkor, ha nem csak úgy értelmezzük, mint a hazug rákosista napilap címét, hanem hogy ott szavak vannak, és akkor végül is csak pár betűt vertek le, és A NÉP maradt, megtisztulva.

Olyan, mint egy szignó.

Igen. De ezen a ponton ez még egy játék is, a puszta vandalizmustól tovább vezető játék.

Aztán ezt megismételték a főhomlokzaton.

Igen. Csak az már négy emelet magasságban volt, és komoly fizikai munka eltávolítani egy neonszerkezetet. Fűrészelni kellett, és vigyázni, hogy a lezuhanó darabok ne üssenek agyon senkit. Az épületben egy parancsnokság működött, tehát ezért sem lehetett random akció. Az is érdekes, hogy Dudás Józsefben, aki ott a parancsnok volt, úgy gondolom, lehetett egyfajta médiaérzékenység (bár ezt nehéz utólag megtudni, mert ötvenhétben kivégezték), de ott újságokat, röplapokat nyomtattak. Mindenesetre az biztos, hogy ez nem egy ember akciója, nem partizánakció, hanem többek összehangolt cselekedete volt. Október 29-30 táján jött létre, lehet bogarászni a képek között a pontos dátum után, csak az igazság az, hogy nagyon kevés kép van datálva, és a datált képek esetében is előfordulhat tévedés.

Az történt, hogy a nép átvette a szót és bemutatkozott. Azokat a szavakat, amik ott voltak, egy megtisztított, új módon kezelte, és jelentést képzett belőlük. Aláírta a forradalmat. Én is az oldalhomlokzatot láttam meg először, és csak később vettem észre, hogy ez a főhomlokzatra is átkerült, és plusz még ott van alatta a Budapest szó is. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy ezt már nem lehetett olyan egyszerű megoldani. Úgyhogy szerintem méltán beletartozik ötvenhat panteonjába.

Nemrégiben jöttem rá, hogy akkoriban játszottak egy olyan filmet, aminek a kulcsjelenete volt a neonokkal való játék. Ez egy 1953-ban készült Fernandel film, Az első számú közellenség, és bizonyíthatóan bemutatták 1955-ben Budapesten, és nyilván nagyon kevés olasz-francia vígjátékot lehettett akkoriban látni, tehát valószínűleg sokan megnézték. Ott a film zárójelenete az, hogy a hős úgy menekül meg, hogy életét kockáztatva kimászik egy épület homlokzatára, és az ott lévő neonbetűket kikapcsolja úgy, hogy csak az SOS felirat marad meg. Nem találtam róla képet, valahogy ez nem egy annyira számontartott film, megemlékeznek róla, de fotót nem találtam.

A Blaha Lujza téri esetben az ismétlődés motívuma utal az egyértelmű szándékosságra.

Igen. Ezzel lépett egyet, egy költői szintre.

Az előadásodban számomra a legérdekesebb motívum az volt, hogy felállítottál egy tipológiát, összesen hat vonatkozó köztéri művet soroltál fel, amiket alcsoportokba is osztottál. Hogyan fest ez a tipológia?

Arról volt szó, hogy egy új művet vezetünk be a panteonba, ezért a „panteon” körberajzolása volt az elképzelésem, hogy mik tartozhatnak bele. Ezért szerepelt indítóként a kokárda és a háromszínű magyar trikolor, a piros-fehér-zöld zászló, amit 1848-ban találták ki ebben a formában.

Az 1956-os public art panteonban három kategória állítható fel.

Az egyik a spontán kategória, a második a tudatos, és a harmadik a metafizikus. Az elsőbe tartozik a lyukas zászló, ezt nem is kell magyarázni, főleg a hihetetlen pontossága miatt. Azt tűnt fel, hogy végignézve a kelet-európai lázadó mozgalmakat (1953 Berlin, 1956 Poznań, 1968 Prága, stb.), ott mindig táblákat vittek, a táblák domináltak a tüntetéseken, a táblákon megfogalmazott követelések. Fontos műfaj, de egy sokkal gyengébb erejű jelentés, mint a kivágott zászló, amiről mindenki tudja, hogy mi az, ami nincs ott.

Az első pillanatban érthető, utánozható, továbbadható, és ugyanakkor egy forradalmi nemzeti karaktert, ha úgy tetszik, egy negyvennyolcas emléket, hangulatot aktualizál. Ez a nagyon pontos jel, ugyanakkor abszolut spontán dolog volt, mert mi más lehetett volna: meg kellett oldani, nincs idő a vacakolásra, kell egy zászló, ami meg nem volt elérhető Rákosi-címer nélkül. És ez a nyomás, a helyzet nyomása, ez a kényszer, párosulva a forradalmi motiváltsággal, hogy végre felkelnek, tüntetnek a rendszer ellen, meghozta a tökéletes megoldást.

A másik spontán public art mű a Sztálin-csizma, ami akaratlan, de megint csak tökéletes, mindenféle értelemben. Egyrészt mint emlékmű, még akkor is, ha nem maradt meg. Másrészt mint léptékhelyreállítás.

Aránykorrekció.

Igen. Döbbenetes, hogy akármilyen szögből is nézi az ember az eredetileg felállított nyolcméteres Sztálint, fájdalmas, olyan, mint amikor a kréta csikorog a táblán. Az tényleg brutális volt, amit egyszerűen szobrász nem tehet oda (nem hiszem, hogy Mikus Sándor ragaszkodott ehhez).

Valószínűleg elő volt írva a méret.

Igen. Szép melléktörténet, hogy olyan hajszában készültek a domborművek a Sztálin-szobor aljára, hogy Mikus Sándor, mint autonóm művész ezt nem vállalta, és csak úgy fejezte be, hogy megígérték neki, ezt majd ő újból kifaragja, és akkor titokban átcserélik, ami természetesen nem így lett. Csinált egy ehhez hasonló művet, amit Budán kiállítottak, ami még bizarrabb lett volna a Sztálin szobor alján, egy modernista szellemben fogant múlt vs jövő ábrázolás, ahol a múlt negatívba van faragva, és a jövő az pozitív, és ugyanúgy figurák, meg egyebek.

Tehát volt ez a rossz arányú szobor, amit le akartak dönteni, de a talapzatnál nem lehetett, mert ott erősen volt rögzítve.

Igen, az ott lehetetlen volt, és akkor praktikusan, lángvágóval térdnél elvágták a csizmát, ami meg ott maradt a hatalmas talapzaton, egy túlméretezett csizma. Ez sokáig ott is volt. Az aktus spontaneitásához hozzátartozik, hogy a hatalmas szobortesttel mit csináltak, hurcolták és woodoo-babát játszottak vele, és a feje meg ott maradt a Blaha Lujza tér kellős közepén.

Tehát ez két nagy spontán akció, ami túlmutat önmagán. Nyilván volt csillagleverés, meg más szobordöntés is, de azoknak ilyen jelentősége már nem volt.

A következő kategória a tudatos. Ide tartozik az Erdély Miklós által jegyzett, jól ismert Őrizetlen pénz akció, amiben az a tökéletes, hogy összekapcsol egy jótékonysági akciót ami abszolút fontos és hasznos a gyűjtést az áldozatok családjainak, egy olyan öntudat-propagandával, ami pusztán az olvasás alapján is működik, akkor meg pláne, ha valaki még be is dob tíz forintot. Ezzel aláírjuk, amit állítunk, hogy a forradalmunk tiszta, és akkor mi is tiszták vagyunk. Ez nem működhetett volna, ha nincs valóban így, tehát ez nem egy belesulykolt dolog, hogy xy ezt mondja, és akkor tessék ezt érezni.

Ez egy olyan felismerés volt, ami mindenképp valahogy visszhangot vert az emberekben, mert különben nem gyűlt volna össze az a rengeteg pénz. Tulajdonképpen csak megpengette azt a húrt, ami ott rezgett mindenkiben, csak nem volt kézenfekvő ezt a helyzet adta. Így tökéletes, a pénzzel, az őrizetlen ládával ez annyira komoly volt, hogy Erdély elbeszélése szerint taxival járt körbe, hogy elkergesse a nemzetőröket a ládáktól, mert hogy ide nem kell őrizet, ez a lényeg! Ez tényleg olyan, hogy ha egy történelemkönyvben semmi mást nem látsz, csak ezt a képet, pontosan üzen, és ez alá is támasztja a többit, nem mond ellen a többinek.

Idetartozónak vélem, tehát egy tudatos üzenetnek tartom az A NÉP Budapestet, ugyanaz a szisztéma figyelhető meg, mint amire az Őrizetlen pénz esetében Erdély hivatkozott, aki látta, hogy egy betört kirakatba valaki az okozott kárért odatett pénzt, tíz forintot, és az ott maradt, nem lopták el. Ebből indult el az inspirációs lánc. Az A NÉP esetében is a könnyen elérhető oldalhomlokzaton végrehajtott hackelésből jött az inspiráció, egészen a Budapest felirat előtt lévő Esti leveréséig, ott vált kompletté. Ez tényleg olyan, mint egy mű a mai értékrend szerint, illetve nemcsak a mai szerint, hanem abban az értelemben is, ahogy az előzőekről beszélünk és gondolkodunk, egyszerűen nincs olyan érv, hogy ezt ne kellene ugyanolyan komolyan tárgyalni. Konkrét szerzőségre utaló direkt jelek ugyan nincsenek.

A zászló vagy a csizma esetében sincsenek.

Viszont egyértelműen tudatos dolog. Ugyan nem lehet tudni, hogy egyvalakihez vagy egy csoporthoz lehetne-e kötni, de ha csoportos, az is gyönyörű, egy forradalmi csoportos akció, amit a harcok és a bizonytalanság kellős közepén, egy harcosokból álló kis ad hoc művészcsoport vitelez ki.

Hagyományosan a felelősségvállalás aktusa által válik valami művészetté (ezért nem számít művészetnek a majom festménye vagy a gyerekrajz). Itt a felirat megkettőzése bizonyítja a szándékosságot, ami felfogható felelősségvállalásnak is, még ha nem is ismerjük a konkrét szerzőket.

Az életrajzokat nézve, a harcban elesetteket, a kivégzetteket, az emigráltakat, ez egy életveszélyes helyzet volt ott. És a megvalósítást ennek ellenétre fontosnak tartották. Még azt is beleérzem, bár ez nem bizonyított, hogy egy olyan fázisban történt, amikor azt érezték, hogy már csak üzenni tudunk, és üzenni is kell.

Az egész épületnek ez volt a funkciója, amit médiatudatosságnak neveztél az imént, egy hely, ahol röplapokat, újságokat nyomtattak: tájékoztatni és üzenni.

Igen. Ez teszi jelentőssé, és ennek mégis van egy drámája, olyan értelemben, hogy valaki az idők távlatából integet nekünk, és ez a palackposta most ért partot, és kötelességünk megadni a tiszteletet azzal, hogy ezt kibontjuk, foglalkozunk vele, és beemeljük ebbe a hagyományba.

Említettél még két — csak tervben maradt — vonatkozó művet.

Igen, ezeket nevezem én metafizikusnak. Az egyik maximálisan az, Angyal István emlékműterve. Angyal István az ötvenhatos forradalom egyik nagy hőse volt, és ötvennyolcban kivégezték. Az ő története külön megismerésre méltó történet, ide most annyi tartozik, hogy amikor a halálos ítéletet hozó tárgyalásra várt a bíróság folyosóján, akkor egy közös rabtárs segítségével a barátjának, Eörsi Istvánnak át tudott adni egy wc-papírra írt végrendeletet. Ez egy nagyon komoly üzenet, nem is rövid.

Egy helyütt az szerepel a szövegben, hogy egy rusztikus nagy kő legyen a csőcselék emlékműve, semmi más. Itt ő csőcseléknek nevezi nyilván a deheroizálás értelmében a forradalom népét. Végül is az egész szöveg a felejtésről és az emlékezésről szól, mintha valahogy megérezné azt, hogy itt csak úgy lehet ezek után, 56 leverése után csak úgy lehet kvázi életben maradni, ha felejtenek, ami nem okvetlenül jó, de ő se tud ennél jobbat mondani, illetve nem akarja ezt meghatározni legalábbis én ezt így értelmezem. Ez egy drámai sorssal megtámogatott, komoly gondolat, ami természetesen kivitelezetlen maradt. Sokan hivatkoznak rá, de érzésem szerint mindenki szépíteni szeretné, érthetőbbé akarja tenni ezt a nagy követ. Szerintem pedig pont nem erről van szó. De így is ez egy olyan erejű virtuális mű, akárhogy is képzeljük el, ami Angyal Istvánnal a háttérben csak gazdagítja, tágítja az ötvenhatos emlékrendszert.

A másik metafizikus tervre meglepő módon, nem is olyan rég, talán tíz éve bukkantam. Vígh Tamás egy megjegyzése, amit Wehner Tibor tett közzé a Budapesti Negyedben, a Kossuth téren emelt ötvenhatos emlékmű kapcsán. Futballnyelvre lefordítva valami ilyesmi: az, hogy egy fekete oszlopocskán egy kis csövön odavezetünk gázt, és ég a láng, az nem biztos, hogy egy ötvenhathoz méltó igazi emlékmű, merthogy ennél már az is sokkal jobb lenne, ha két ember kijönne reggelente a Parlamentből, tüzet rakna, és aki akar, odamegy és beszélget, és amíg van két tűzrakó ember, addig van élő, eleven emlékműve ötvenhatnak.

Ebben külön érdekes, hogy ő, aki emlékműszobrász is, kimondja az eleven emlékmű szókapcsolatot, ami később aztán más kontextusban megvalósult, ettől függetlenül. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat is a metafizikus művek közé tartozik, akkor is, ha nem a forradalom idején született. Ez nyilván megnyitja az utólagos műveknek a sorát, ott van még sok más mű, például Jovánovics György műve a 301-es parcellánál, Callmeyer Ferenc golyónyom-szobra a Kossuth téren, tehát van egy méltó emlékmű-vonal is.

Ami nagyon meglepő, és ez lehet, hogy mégiscsak mond valamit, hogy a forradalom napjai során, egy elég rövid időszak alatt feltűnően sok olyan autentikus megnyilvánulás, intervenció, szimbólum született, ami pontosan, ha úgy tetszik zajmentesen közvetít valamit a forradalomból. Meglepő, hogy ennyi ilyen jött létre, ez valami olyasmit mond ötvenhatról, amit eddig nem vettünk észre, nem vettük komolyan, hogy ez is egyfajta bizonyítéka a forradalmi intencióknak, az igazi motivációknak.

Egy picit is utánanézve, főleg Szabó Miklós könyvét forgatva az látszik, hogy az ’56 előtti években egy széles körű mozgolódás kezdődött el, nem egymást kizáró dolgok, a párton belül is megtűrték, és akkor jelentek meg ezek az irodalmi körök is, ahol például Eörsi és Angyal találkoztak és vitatkoztak. Ötvenhat szellemiségének a meghatározásához, pontosításához ez szerintem egy fontos adalék, és hogyha nem lett volna meg ez a szellemiség, akkor nem születnek meg ezek a művek, amikről most beszéltünk.