A lélek helyei – a helyek lelke

Kortárs japán művészet a budapesti Ludwig Múzeumban

 

Behatárolható és meghatározható-e egy tér, anélkül, hogy meglelnénk és megneveznénk? A zenben a keresés alapvető fontosságának felismerése válik a lét sarkalatos kérdésévé, a megismeréshez vezető út pedig gyakran előbbrevaló annál, ami az út végén van. Mindenki önmagától indul el és önmagához tér vissza, csak éppen tudata válik folytonosan mássá, miközben a tudat burka változatlan. Az anyagi és a szellemi világ nem ütközik oly mértékben, mint a nyugati értékrendben, csupán súrlódik egymáshoz. Elég, ha bepillantunk egy, a hagyományos szokásrendhez igazodó japán lakótérbe – szobába, kertbe –, és máris egyértelművé válik számunkra, hogy itt nem a tárgyaké, a múlandó anyagi értékeké a szó, hanem a tér metaforájában megmutatkozó örök szellemé, amely körüllengi az egyént.

A japán ember nem a tárgyakkal kommunikál, hanem a térrel, az ürességgel, vagyis a hiánnyal, valaminek az ideájával. A semmiben jobban meg tudja ragadni valaminek a lényegét, mert a semmi állandó, míg az anyagi valóság mulandó és csalóka. A semmi sem úgy semmi, mintha űr lenne mögötte, hanem úgy válik megfoghatatlanná, hogy a szellem mégis mögötte munkál. A japán hétköznapokban ez az ősi szemlélet manapság egyre kifejezettebben ütközik az erősödő nyugati életfelfogással, és ezzel a problémával a kortárs japán alkotók is rendre megküzdenek. Egyrészt tapasztalják, hogy az általános gyorsulás nem kedvez az általuk becsült törzsökös értékek tartós érvényesülésének, másrészt a modernizáció előnyei felett sem hunynak szemet, mert már nem úgy vonzza őket az ősi kultúra, mint a megelőző nemzedékeket, amelyek ezt az élethátteret egyoldalúan abszolutizálták. Szabadulnának tehát a kultúrhagyomány bizonyos rétegeitől, ám a nyugati ideálokat sem hajlandóak kritikátlanul elfogadni. Ennek folytán egy nem kis mértékben skizofrénnek nevezhető állapot veszi őket körül, amely felfokozott érzékenységgel tükröződik alkotásaikban, gondolkodásukban. Egy korszakos értékeltolódás közvetlen tanúi és részesei, egy köztes térben mozognak, amelyben az anyag és a szellem viaskodik egymással, a lélek helyei pedig egyre védtelenebbek, magárahagyatottabbak.

A Kokoro no Arika című kortárs kiállítás a fenti bölcseleti kiszögelléseket járja körül. Nem reprezentativitásra törekszik, inkább meghitten szerény, de úgy szerény, hogy maga mögött tudja a japán technológia eszményi precizitását, amit jószerivel játékossággal, derűvel old fel. A játék helyei ugyanis még mindig érintetlenek, és ebben a szűzi világban megmutatható a japán szellem legszélesebb skálája, a vallási hagyományt is beleértve. Semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a művek nyelvi foglalata javarészt minimalista elképzeléseket eszményít, sőt, sok esetben le is mond az anyagi projekcióról, megelégedve az idea formálásának folyamat-jellegével. A kiállításon a letisztult forma uralkodik, a letisztultságot pedig méretarányos minimalizmus teszi nemesebbé. A lélek, mint a dolgok leglényege, csakis a redukcióban érhető tetten. Semmi sallang, semmi hatásvadászat vagy öncélúság, itt mindent a szellem mozgat és minden a szellemet szolgálja.

A minimalizmus japán konceptusának azonban nem sok köze van az ilyen elnevezésű amerikai művészetfelfogáshoz, amelynek exponátumai mögül gyakran pont a szellem közelsége és az ember melegsége hiányzik. Itt a nyelv nem önmagáért van és nem az unalom képében tetten érhető semmi szolgálólánya, hanem az emberi (ön)megismerést feltételező kontempláció hiteles eszköze. A porcelántányéron zenét adó apró mechanikai szerkezet egy egész világot szólaltat meg (Fujimoto Yukio), és a padlódeszka réseiből előtörő növényi hajtás is az élniakarás kvintesszenciájának tekinthető (Suda Yoshihiro), miként a japán tárgykultúra szokásait eleven formakultúrává avanzsáló könyv- és papírobjektek is egy egész bölcseleti konstrukció titokzatosságába vezetnek be (Takayanagi Eri). Több mint szembeötlő jellemzője a műveknek, hogy bennük az ősi tárgykultúra – a maga állandóságában – szervesen korrespondeál a mai kor időleges minőségeivel. Az utóbbi élő hagyományának tekinti amazt, nem pedig sorsszerű antitézisének, vagy olyan kihívásnak, melynek kimenetele az egyikük számára megsemmisülést kell hogy jelentsen. A japán szellem nem elmélyíteni, hanem enyhíteni próbálja a posztindusztriális posztmodern társadalom hangsúlyozott dualizmusát, méghozzá nem azáltal, hogy ellenállást fejt ki az anyagi világ kihívásaival szemben, hanem olyképpen, hogy feltárja az anyag mögöttes szellemiségét. Minden, a technológia által adott újító anyagformáló módszere ezt a célt szolgálja.