Kedves Festő, Cher Peintre, Lieber Maler, Dear Painter

figurális festészet Picabia ürügyén - Centre Pompidou - 06.12-02.09.


Gróf Ferenc

Kedves Festő, Cher Peintre, Lieber Maler, Dear Painter
figurális festészet Picabia ürügyén – Centre Pompidou – 06.12-02.09.

Augusztus. A város kiürült. Mindenki nyaral. A délre menekülő állampolgárok autókonvojai hétszáz kilométernyi dugót produkáltak Franciaország közútjain a múlt hétvégén. Nyaralnak a miniszterek, a vízvezetékszerelők, mindenki. A Szajna-parti mű-plázs pálmafái alatt elkeseredett turisták szorongatják ázott baguette-jeiket – két hete ősz van, nem fogy a naptej. Ilyen sajnálatos esetben, jobb híján, engedelmeskedni kell a városi nyaralás íratlan szabályainak. Látogassunk tárlatot!

Kedves festő…
Egy ilyen kiállításcímmel nem lehetett volna berángatni a belvárosba. Ha az alcímben nem szerepelne Picabia neve, illetve ha a címadó festményt nem Kippenberger szignálná, akkor inkább befejeztem volna lakásom világítástechnikai felülvizsgálatát. Így viszont sutba vágtam a fázisceruzát, hogy kiderítsem, mit hoztak össze a Centre Pompidou komisszárjai.
Figurális festmények a legvégső (ultime) Picabia után.

Már ekkor éreztem, hogy valami nem stimmel. A kiállítótérbe lépve Picabia azon festményei fogadtak, melyeket a német megszállás évei alatt, az Azúr-part kék ege alatt festett. Kartonra, olajjal. A bulvárlapok stílusában, erős kontúrokkal, vacak színekkel összehányt képek egy megkomponált ciklust alkotnak a "beskatulyázhatatlan", stílusváltásairól híres festő-dandy életművében. Ráadásul e képek mellett, 1953-ban bekövetkezett haláláig, töretlenül folytatta az "absztrakt-praxist" is. Meglepő felelőtlenség egy ekkora konceptuális bakival indítani egy festészeti seregszemlét. Az önkényesen "pin-up girl"-ciklusnak nevezhető sorozatból ügyesen kiválogatták a legsemmitmondóbb darabokat, kizárólag azokat szerepeltetve, melyek nem okoznak törést a későbbiekben vázolandó kurátori elképzelésben. Következetesen hiányoznak azok a művek, melyek ellenpontozzák, értelmezik a ciklus egészét. Az olcsó magazinok erotikus pózokba csavarodó manökenjei a gyanútlan látogató számára egy poszt-Fragonard, pre-Warhol művész portréját vázolják fel, miközben a lényeg elsikkad. Mintha Picabia Marlene Dietrich és/vagy Audrey Hepburn apoteózisát készítette volna elő, de sajnos a vázlatok elkészítése után a közeledő halál kicsavarta kezéből a pemzlit. Az öreg ex-kubofuturoszürreáldadaista Don Juan teteme immár fél évszázada porlad hat láb mélyen, de a sárguló koponya mandibuláján minden bizonnyal viháncolnak az örlőfogak a röhögéstől: "Ez bejön, még az ükunokákat is megszívattam!".[ pic01 ] [ pic02 ]

Egy szó, mint száz, az ominózus nyitány után a farzsebembe gyűrt szórólap segítségére szorultam. "A Kedves festő… több kérdésre keresi a választ" – így a nyomtatvány – "melyek a modern festészet II. világháború utáni történetét illetik. A kiállítás tizenhét művész munkásságának bemutatásával próbálja feltárni a figuratív festészet gyakorlatának műhelytitkait."
Ambíciózus elképzelés, de lássuk, hogy melyek ezek a bizonyos kérdések:
"A figuratív festészet alapvetően tradicionális, politikailag konzervatív és anti-avantgárd lenne?
Az emberi alak festészete szükségszerűen implikálja a humanista tematikához, az emberi érzelmek, tapasztalok hűséges reprezentációjához való visszatérést?
Lehet-e a figuratív festészet egyszerre provokatív és őszinte, kritikus és szentimentális?"
Újabb fejvakargató pauza… Micsoda kérdések ezek? Mintha az ötvenes évek Amerikájának Clement Greenberg által vezényelt "Absztrakt versus Figurális" bokszmérkőzését kellene újra átélni. És ezekhez a kérdésekhez hogyan került elő Picabia? Miért nem jó, mondjuk Picasso? Vagy pár kevésbé banál-evidens nevet említve, miért nem jó Malevics, Christian Schad [ pic03 ], vagy akár Francis Bacon? A névsort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen a "figurális" és az "absztrakt" festészet között sohasem feszült olyan áthatolhatatlan vasfüggöny, mint amilyenről jelen kiállítás komisszárjai képzelegnek. Talán nem véletlen, hogy a kritikákat áttekintve egyedül a Femme Actuelle (kb.: Kiskegyed) recenzense volt maradéktalanul elragadtatva…
A szórólapot kihajtva tárul elénk a kiállítási koncepció fő struktúrája. A bal oldalon öt "Történeti (Historical) Művész", míg a jobb oldalon tizenkét "Kortárs (Contemporary) Művész" neve sorakozik. A "historical" jelzőt a következő művészek érdemelték ki:

Francis Picabia (1879-1953)
Bernard Buffet (1928-1999)
Sigmar Polke (1941)
Alex Katz (1927)
Martin Kippenberger (1953-1997)

Bár az előzőekben kimutattuk ellenérzésünket, a "konstruktív oppozíció" szellemében mégis fogadjuk el kiindulópontként Picabia "pin-up girl" ciklusát. A figurális festészet szempontjából így melyek azok a csomópontok, hívószavak, amelyek köré felépíthetünk egy "Picabia után" jellegű kiállítást? 1- irónia, 2- posztmodern, reflektív attitűd, 3- technikai médiumok használata, 4- a populáris vizualitás, a tömegkultúra ikonográfiája, 5- szex, 6- giccs. Itt álljunk is meg, elejét véve egy újabb kígyózó lista kialakulásának.
Sigmar Polke és Martin Kippenberger szerepeltetésével maximálisan egyetértek. De hogy miért kerültek a "történeti" kategóriába, azt nem igazán tudom feldolgozni. Kippenberger ugyan öt éve halott, de "félbehagyott" életműve erősen jelen van mind a mai napig. Hasonló a helyzet Polkéval, aki minden bizonnyal még jó pár vargabetűt megtesz a remélhetőleg nagyon távoli befejezésig. A "maradék", azaz Alex Katz és Bernard Buffet esetében semmi gond a csoportosítással, hiszen mindketten úgy festettek világéletükben, mintha nem is éltek volna soha. De róluk később.

Mint már említettem, a seregszemle Martin Kippenbergertől kölcsönözte címét. Első berlini kiállításának (1981) adta eredetileg a "Lieber Maler, male mir…", azaz "Kedves festő, fess nekem…" címet, ahol olyan képeket szerepeltetett, melyeket egy profi moziplakát-festő kivitelezett Kippenberger felkérésére. Radikális, vérbő humorú festészeti korpusza mellett plakátjai, szobrászati projektjei (mint például a grandiózus Metro-Net), valamint installációi (Happy Ending of Franz Kafka’s "Amerika") a nyolcvanas, kilencvenes évek slágereit, inspiratív momentumait idézik. [ pic04 ][ pic05 ][ pic06 ][ pic07 ][ pic08 ][ pic09 ]

Sigmar Polke a "Kedves festő" keretein belül három korai, hatvanas években készült művel szerepel. Hibátlan, laza darabok. A "Szerelmespár" golyóstollal firkált egyszerűsége mellé igazán odakerülhetett volna egy-két későbbi munka is, ugyanis durva szimplifikálás pár negyven éves festmény által egyfajta "brutál-pop" festőként aposztrofálni őt. [ pic10 ][ pic11 ]Rögtön egy újabb dilemma bizonytalanít el. Ha ennyire alulreprezentált a "kapitalista realizmus", azaz az amerikai pop NSZK verziója, akkor miért nem kerülhetett fel legalább egy Gerhard Richter munka valamely félreeső falra? Válogatni könnyedén lehetett volna a szerteágazó életműben. Csak úgy mellesleg idekívánkozik az a suttogva feltett kérdés, hogy Gerhard Richter említése nélkül elképzelhető-e egyáltalán egy háború utáni festészetet bemutató, művészettörténészi ambícióval (historical!) előkészített tárlat?

A Polke képeivel szemközti falon csodálhatjuk meg a francia Bernard Buffet vásznait. Az így előállított effekt olyan, mintha Barcsay Jenő szocreál madonnáit passzintanánk Major János grafikái mellé, csak azért, mert nagyjából kortársak és emberi alakokat ábrázolnak. [ pic12 ] Buffet karikatúra-modernista képeinek felvonultatása nem vet túl jó fényt a háború utáni francia piktúrára – csak ő volt raktáron? Vagy egy szerencsétlen, nekrofil vicc szenvedő tanúi lennénk? Miért nem nyugodhat békében ez a régesrég elfelejtett figura? Pár korsó sör fejében szívesen megosztottam volna egy nagy titkot a rendezőkkel. Azon nemrégiben elhunyt "kívülálló" ambivalens műveivel kellett volna fűszerezni a salátát, akit Balthus-ként ismer a műítészek megosztott tábora. Balthus giccses "Lolitái", a Picabia által ábrázolt vampok serdülő kortársai, legalább a szexuális preferenciák palettájáról importáltak volna egy-két árnyalatot, ha már egyéb tényezőt nem is említünk.[ pic13 ]

A "történeti" rész utolsónak hagyott művészével, az amerikai Alex Katz-cal hasonló a helyzet, mint Buffet-vel.[ pic14 ] A "Les Années Pop" nagysikerű kiállítása után a jó öreg pop-festők már kiérdemelték a megcsócsált, fényesre nyalogatott csont aranyfokozatát. Ahhoz viszont nem kell sasszem, hogy rátaláljunk a pop-sztráda, a Warhol-Lichtenstein csapásirány mellékútjain lavírozó nívós arcokra. A kurátorok által előbányászott Katz sivár dekorativitása, közhelyes kompozícióinak érdektelensége helyett sokkal jobb lett volna, ha beraknak egy Tom Wesselmann képet, valamelyik "Great American Nude"-ot, de a hatvanas-hetvenes évek széles spektrumának ellenkező pólusáról akár Philip Pearlstein-t is említhetjük. A hiperrealista iskola egyetlen képviselője sem került be a szórásba, pedig Katz-ot bármelyikük kigolyózhatta volna.

A siralmas "történeti" szekció után lássuk, hogy mit tud az apostoli létszámban felvonultatott "kortárs" brigád. Az objektivitás látszatát megőrizve haladjunk alfabetikus sorban, miután egyéb tematizálást csak verejtékezve tudnánk előrántani a szivarzsebből.

Kai Althoff (1966) neve elsősorban installációi révén ismerős (Reflux Lux, 1998). Változatos technikájú táblaképei, rajzai a német figuralitás Cranach-Grosz-Immendorf által kijelölhető nyomvonalán haladnak. Farkaskutyák, brutális arcok, söröskorsók, nácik, krisztusok alkotják kincsestárát, melybe becsúszik egy-egy absztrakt motívum is. [ pic15 ][ pic16 ][ pic17 ]

A Los Angeles-ben élő, francia származású Carole Benzaken (1964) a kilencvenes évek eleje óta festi nagyméretű, poszt-pop akriljait. A korai virágcsendéletektől sikeresen fordult az amerikai tömegmédia, a kaliforniai "everyday-life" ábrázolása felé. Baseball, rap, autópályák, filmsztárok kaleidoszkópja, megfejelve egy kis "MTV-feeling"-gel. A friss színekkel, csuklóból feldobált "channel-surfing" montázsok nem emelkednek a pop-impresszionizmus fölé, megmaradnak a "what-you-see-is-what-you-get" ürességénél. Benzaken jól példázza a franciák ellentmondásos Amerika-vízióját, képei által a gyűlölve-irigyelt ország egyfajta egzotikus turmixként kerül az asztalra. [ pic18 ][ pic19 ]

Az Egyesült Királyság színeiben induló Glenn Brown (1966) virtuóz technikával, kacskaringó ecsetvonás-effekttel állít elő förtelmes képeket. Mintha egy Photoshop-kézikönyv illusztrációs anyagából látnánk artisztikus válogatást. A tükörsima felületek posztmodern-szerű idézetekkel terheltek: felvonul Rembrandt, Fragonard, Van Gogh – de még Joseph Beuys is. Az erőltetett címadási stratégiával csak ront a helyzeten, a végeredmény a tökéletes giccs.[ pic20 ]

A kaliforniai Brian Calvin (1969) esetében a gyerekkorban túlzásba vitt tévézés káros hatásairól lehetne monográfiát írni. Festményei a Beavis&Butthead világsikerű rajzfilm-sorozat azon (fiktív) epizódjából érkeztek, amikor a két nyáladzó főhős látogatást tesz egy Metallica-rajongó dealernél, aki mellesleg a kerületi fanzine-be pingál karikatúrákat az osztálytársairól. Szórakoztató olvasmány a kiállítási szórólap Calvin munkásságát méltató bekezdése, miszerint "Calvin imitálja az itáliai reneszánsz mesterek matt palettáját és homogén színmezőit", valamint "Alex Katz-hoz hasonlóan elképesztő érzéke van a pikturális ökonómiához (economie picturale: kb. a képi elrendezés ésszerűsége, takarékossága)" és így tovább. Hajrá. [ pic21 ][ pic22 ]

Lassan kezdem magam úgy érezni, mint az imént említett rajzfilmhősök dublőre, aki ki sem köpi a rágógumit és szakadatlanul ócsárol mindent. Fikázik. Ez a szakszó. De mit tehet a jóhiszemű érdeklődő, aki a vissza nem váltható belépőjegy megvásárlása után olyan művészekkel szembesül, mint az ábécé szerint sorra kerülő John Currin (1962)?
"Currin festményei fiktív női alakok megformálására koncentrálnak, egybemosva a populáris kultúra referenciáit olyan művészettörténeti forrásokkal, mint Boucher, Courbet, Cranach, Manet, Tiepolo és Fragonard. Felszabadítóan giccses és provokatív képei a modernista festészet ortodoxiájával és a "jó ízlés" konvencióival konfrontálódnak." Így szól kedvenc manuálom. Na igen, kétségtelen, hogy a "populáris kultúra referenciájaként" kell értelmeznünk a szilikonnal felfújt labdacsöcs jelenségét. De azt a jelenséget, amikor a vasárnapi festészet átlagstílusa szembesül a múzeumi képeslapok kínálatából merítkező művészettörténeti közhelyekkel, egész egyszerűen agyatlan sznobériának nevezzük. [ pic23 ] Senkit sem érdekel a "jó ízlés", az a lakberendező magazinok asztala. A "modernista festészet ortodoxiája" pedig utoljára egy olyan diskurzus tárgyaként kerülhetett elő, melyet például Kassák Lajos és Bernáth Aurél folytathatott a Lukács termálvizében, bőrkeményedés áztatása közben.

A brit-kanadai Peter Doig (1959) melankolikus festészete kilóg az eddigi sorból. Fényképek, fénymásolatok alapján készült, aprólékosan kidolgozott tájképei egy rég elmúlt gyermekkor utáni nosztalgikus révedezés lenyomatai. A "100 évvel ezelőtt" című kép egy tengerparti jelenetet ábrázol: a háttérben idillikus sziget, apró házakkal, az előtérben egy hatalmas kenuban üldögélő szakállas hippi bámul a semmibe. Picabiát várja, hogy nekivágjanak a régóta tervezett éjszakai horgászatnak, de Francis szokása szerint késik, talán el sem jön, mivel az előző este kirúgott a hámból és inkább Marlene keblei között nyugtatja zúgó fejét. Az elkeseredett hippi éjféltájt megunja a várakozást, bizonytalanul motoz a szatyorban, hogy Hendrix-et, vagy Joplin-t rakjon a walkman-be, de végül egy Jethro Tull kazetta akad a kezébe. Mire a szong a gitárszólóhoz ér, hősünk már a nyílt tengeren evez és könnyező szemekkel várja az elektromos ráják támadását. [ pic24 ]

A mezőny legfiatalabb tagja, a német Sophie von Hellermann (1975) a "Hobbypop" formáció tagjaként indította be a rakétákat. Kvázi-expresszionista vásznait az aranymetszés biztos ismerete és a Blauer Reiter kihipózott palettája formálta. Magabiztos, dinamikus, precíz – pontosan így képzelheti maga elé a Cosmopolitan olvasója egy olyan fiatal festőművésznő műveit, aki mindennapi problémák híján vodkát iszik az allergia-gyógyszerre, fejre áll a robogóval és másnap fest egy "Bekötött Fejű Önarckép"-et. [ pic25 ]

Az amerikai Kurt Kauper (1966) olybá tűnik, hogy felfedezte a hiperrealista médiavirtuált, magyarán a spanyolviaszt. "Fiktív Dívá"-kat fest, valamint Cary Grant-et egy szál nemiszervben. Schwarzenegger jobban mutatna a kandalló előtt, a bokszeralsó takarásából előbukkanó szerszámmal, de a pereskedést megelőzendő egy halott hollywoodi került terítékre. Melegen ajánlom a témában jeleskedő honlapok garmadáját: a "celebrity fakes", azaz a hírességek obszcén montázsai a grafikus szoftverek és a WWW elterjedésével immár több kilotonnányi vincsesztert terhelnek. A legkommerszebb megoldások közül bátorkodom bemutatni Janet Jackson, amerikai táncdalénekesnő intim testrészeit. Ha kettő percnél tovább keresgéltem volna a neten, akkor egy hímnemű hírességet is könnyűszerrel találhattam volna, de sajnáltam az amúgy is sovány modemet ezzel terhelni. [ pic26 ][ pic27 ][ pic28 ]

Bruno Perramant (1962), a francia hátvédsor erőssége, igen okos festőművész. Pontosan olyan képeket fest, melyeket aztán a katalógus-előszavak a következő terminusok halmozásával próbálnak dekódolni, mint "mediális reflexió", "a reprezentáció és a technológia valósága között feszülő ellentét", "az eredeti kontextus lírai dekonstrukciója". A magam részéről azt a megoldást, hogy a "message" úgy jelenjen meg a festményen, mint egy ismeretterjesztő tévéfilm képaláírása, ráadásul még szellemképes is legyen, mintha a szomszéd hülyegyerek belepisált volna a parabolába, elég olcsónak tartom. Képsorozatait – a televíziós ikonográfia mellett – a különböző fényforrások, így a szimpla villanykörték, diszkólámpák, orvosi reflektorok fénypamacsainak impresszív, véletlenszerű elhelyezése jellemzi. [ pic29 ][ pic30 ]

Elisabeth Peyton (1965) kis méretű képein nagy emberek arcmását örökíti meg. A laza ecsetvonásokkal felvitt, transzparens színekkel ábrázolt portrék egyfelől a könnyűzene hőseit (pl.: Sid Vicious – Sex Pistols, Kurt Cobain – Nirvana, Jarvis Cocker – Pulp), történelmi alakokat (pl.: Napóleon, II. Lajos), másfelől az amerikai festő közeli hozzátartozóit, kutyáit-macskáit, barátait ábrázolják. Közös jellemzőjük a kilencvenes évek kommersz portré-fotó stílusából ismert képkivágás (elvágás), illetve a szivárványhártya színének szuggesztív hangsúlyozása. A csukott szemmel, a félprofilban és az alvás közben ábrázoltak esetében a ruházat és a hajviselet komplementerjei kárpótolják az írisz hiányát. [ pic31 ]

Az utolsó előtti név, a német Neo Rauch (1960), némi mélabús felhanggal idézte fel előttem a berlini INIT-Kunst-Halle 1999-es "Malerei", azaz "Festészet" című kiállítását, ahol először találkoztam egyik munkájával. Három év múltán visszatekintve, a kimustrált kelet-berlini közértből átalakított "műcsarnok" egy olyan szezonvégi tárlatot hozott össze több tucat részvevővel, melyet nem ártott volna tanulmányoznia a Pompidou Központ munkatársainak sem. A lipcsei Rauch sikerrel aknázta ki DDR-es múltját. Képein tovább élnek a Honecker-éra betonfejű csinovnyikjai éppúgy, mint az utcai transzparensekről és az iskolai szemléltető ábrákról ismerős figurák, feliratok. A szocreál nosztalgiát azonban erőteljesen elnyomja a korai Spiderman-Superman-Tarzan képregények hangulata. A kopottas színek az ötvenes évek megsárgult, rotációs nyomdatermékeit és Andy Warhol félbehagyott comics-ait idézik. A biztos arányérzékkel, ritmikusan tagolt, "stílusban tartott" festmények még jók is lehetnének, ha nem uralkodna rajtuk egy idegesítő "akarat", ami mindenáron meg akar minket győzni arról, hogy alkotójuk éjt nappallá téve kizárólag a "Hatalom", a "Festészet", a "Sors" és úgy általában a "Művészet" kafkai dilemmáin őrlődik, hogy aztán végkövetkeztetéseit indusztriál-Disney stílusban elénk vezethesse. [ pic32 ][ pic33 ][ pic34 ]

A belga Luc Tuymans (1958) zárja a névsorolvasást. A fotográfiák, filmkockák inspirálta, gyakran történelmi, aktuálpolitikai indíttatású képek egy olyan speciális archívumot alkotnak, ahol a világ zajától távol, homogén megvilágítás mellett idősödő férfiak dolgoznak, rendszerezik, rostálják a beérkező információkat. Ez a "Halál archívuma". Az 1986-os "Treblinka" egyértelművé teszi, hogy miért idézhetjük fel ezt a szovjet-keletnémet filmsorozatot. De Tuymans technikájának, ideológiájának tágabb metaforájaként is alkalmazható ez a patetikus cím. A "Der diagnostische Blick" című sorozat esetében egy orvosi tankönyv illusztrációit használta fel alapanyagként, megváltoztatva a képkivágást, enyhén korrigálva a proporciókat. Élettelen, szürkés színeivel a belga-flamand nacionalizmus, a nácizmus, az amerikai imperializmus, az európai kolonizáció, a palesztin-izraeli konfliktus jelenetei elevenednek meg. Jézus és Júdás alakja például egy gyermekkori utazás során látott Passió-játék szereplőiről készült, a családi fotógyűjteményből előszedett felvétel kinagyítása alapján formálódott. Képei ritkán haladják meg a 60*70 centimétert, az első pillantásra jelentéktelennek tűnő festmények csak a "háttér" ismeretében működnek, a "diagnosztikus pillantás" nélkülözhetetlen Tuymans bujkáló pátoszformuláinak megértéséhez. [ pic35 ][ pic36 ][ pic37 ][ pic38 ][ pic39 ]
Az Art Press jelen kiállítást bemutató, július-augusztusi számában Tuymans-t kérték fel moderátornak egy olyan "szakmai" párbeszéd levezényléséhez, amely a figuratív festészet jelenkori helyzetét próbálta megvilágítani a kiállító művészek részvételével. Jellemző, hogy a "Körkérdés a festett kép kapcsán" több oldalon burjánzó levélváltásából maga a moderátor sem tudott kiolvasni semmiféle konklúziót. Rá kellett eszmélnie, hogy pályatársait nem igazán lelkesítik a következő, általa választott témakörök:

"1- A megkésettség megjelenítése, az autentikus hamisítvány, a dokumentum. 2- A reprezentáció reprezentációja és a jel három funkciója: az ikon, az ismertetőjegy és a szimbólum. 3- Az emlékezet festészete. 4- A festményt kondicionáló fotografikus vagy film-kép lehetőségei. 5- A jelentés elvesztése. 6- A reprezentáció bukása a metonímia által. 7- A fétis. 8- A valóság hiánya: a trauma. 9- Szimbolikus reprezentáció a technológia fényében."

Természetes, hogy az esztétizálás nem alapkövetelménye az alkotómunkának. De az önreflexió nem ártalmas és mások szinaptikus telítettségére sem árt gondolni néha.

Végigtekintve a "Kedves festő" válogatásán, a bemutatott művek alapján lehetetlen eldönteni, hogy a jelenkori festészet állapotának leírására a "szenilis", vagy az "infantilis" jelző lenne alkalmasabb. A gyermekkor pelenka-cucli-csörgő által határolt Bermuda-háromszögében szívódtunk fel nyomtalanul, vagy pedig három agyvérzés ködén keresztül pislogunk a vakvilágba? Ezen kellemetlen közérzet kialakulását meg lehetett volna előzni. Nagy volumenű, reprezentatív festészeti kiállításokból nincs hiány. A kurátoroknak nem kellett volna messzire zarándokolni, csupán az év elején rendezett "Urgent Painting" (Musée d’art moderne de la Ville de Paris) kollekcióját kellett volna tanulmányozni, ahol ugyan nem csak emberi alakokat ábrázoló festmények voltak láthatók, hanem – jesszusmária! – foltokból, pacákból, sőt még geometrikus, tipografikus elemekből építkező alkotások is. Az "Urgent Painting" koherens tárlatához nem volt szükség sem erőltetett művészettörténeti párhuzamokra, sem esztétikai kényszerzubbonyra. A kurátori munka az ezredforduló festészeti gyakorlatának mozgatórugóira, a művészeti stratégiák alakulására koncentrált, nem pedig az általános szedálás kollektív szürkeállomány-sorvadást provokáló mellékhatására.
A francia vonalat például Philippe Cogné és Fabrice Hybert munkáival kellett volna erősíteni. Az angol-amerikai csapatból – többek között – Martin Maloney [ pic40 ], Gary Hume [ pic41 ], Raymond Pettibon [ pic42 ] hiányzik. Ha Katz és Buffet felkerülhetett a "Picabia-örökösök" listájára, akkor hol van – Gerhard Richter! [ pic43 ][ pic44 ] – Albert Oehlen, Georg Baselitz, Francis Bacon, Lucien Freud, R.B. Kitaj, David Hockney [ pic45 ], Eric Fischl, hogy csak a kisujjból kirázott neveket említsük.

Az utolsó bekezdést igyekszem rövidre fogni. A fentiekben alaposan, néhol indulatosan kritizáltam a kiállítás koncepcióját és a kiállított művészeket. Némi személyes elfogultság is beszűrődött ezen "dörgedelmek" közé, mégpedig azon az alanyi jogon, ami minden Nyugat-Európán kívül élő művészt, művészettel foglalkozó embert megillet. Ha ugyanis újra végigvesszük a kiállítók névsorát, a következő turpisságra derül fény: hét angolszász (UK-USA), négy francia, öt német és egy belga név reprezentálja a "figuratív festészet Picabia utáni" állapotát. Nyilvánvaló, hogy más országokban, távoli földrészeken csak földönfutó, kutyafejű ufók lézengenek, akiknek semmiféle beleszólása sem volt a nagyfiúk dolgába. Úgy tűnik, hogy a poszt-koloniális arrogancia végérvényesen beégett egyes kultúr-csinovnyikok agyalapi chipjébe. Az utóbbi évtized csoportos kiállításain általános gyakorlatnak tűnt, hogy már csak a "PC" kedvéért illik beválogatni egy-egy távol-keleti, egy-egy ex-szovjet blokkból, illetve egy-egy "fejlődő, harmadik világ"-ból származó művészt. Természetesen bárki megteheti, hogy széles ívben tesz az ilyen mondvacsinált dolgokra. Alison M. Gingeras, Sabine Folie és Blazenka Perica kurátori tevékenysége már csak ezért is emlékezetes marad.

zoomCheri Samba, nem-euroamerikai, figurális festőművész "Le lavement", azaz "A beöntés" című munkáját az ő emléküknek ajánlom.
pic…

 

Párizs, 2002.08.16.

 

Linkek:
Cher Peintre, Lieber Maler, Dear Painter
peintures figuratives depuis l’ultime Picabia
Centre Pompidou, Párizs, 2002.06.12-2002.09.02.
Kunsthalle, Bécs, 2002.09.20.-2003.01.01.
Schirn Kunsthalle, Frankfurt, 2003.01.15-2003.04.15.
http://www.centrepompidou.fr
+++
Komar & Melamid: The Most Wanted Paintings on the Web
http://www.diacenter.org/km/index.html
Komar & Melamid: Elephantart
http://www.elephantart.com/artgallery.asp
+++
Martin Kippenberger
http://www.thing.net/~kippi/
http://www.centreimage.ch/metronet/metronet.htm
http://www.carnegieinternational.org/html/art/kippenberger.htm
+++
Cheri Samba
http://www.congonline.com/Peinture/cheri.htm
http://www.galerie-herrmann.de/arts/samba/
+++
Bernard Buffet
http://www.museebernardbuffet.com
+++
Alex Katz
http://www.alexkatz.com
+++
Celebrity Fakes
http://fakes.boom.ru/main.htm
http://www.freecelebrityfakes.com