A zöld könyv

Galbovy Attila - Péli Bálint: A nagy júdásfüle

 

A MEO – Kortárs Művészeti Gyűjtemény földszintjén látható a fiatal kortárs szobrásznemzedék egyik legérdekesebb alkotópárosának kiállítása – kezdődjék így ez az írás, hiszen e tárlat kapcsán talán ez az egyetlen állítás, amely április 21-ig nyugodt szívvel verifikálható. A kiállítást ugyanis a műkritikus (és a néző) dekódolási szenvedélyére mért olyan határozott, ámde barátságos csapásnak (úgy is mint tockosnak) tekinthetjük, amely során a szürrealista automatizmus és a spontán asszociációk által létrejövő művek (installációk, objektek) megtörik a műolvasási szokások kényszerpályáit. Akkor ugyanis, amikor a műveket a közös alkotás közben felvillanó gondolattöredékek, álomfoszlányok, félreértett ötletek és humoros értelmezések inspirálják, és az alkotók deklarált célja a műveikhez köthető immanens „jelentés” tagadása, a befogadó minden külső támasz nélkül, egyedül marad a művekkel. Olvasata személyes lesz; még a privilegizált műkritikus értelmezési kísérlete, jelentés-rekonstruálása is óhatatlanul elveszti a tekintélyből (és tudásból) eredő relatív támadhatatlanságát. Amit tehát Önök itt az alábbiakban olvashatnak, az nem más, mint a rec. személyes és szabad asszociációinak jegyzéke.

A Júdásfülgomba (Auricularia aricula-judae) csoportosan növő, vöröses, fül alakú gomba: a ”fül” külső oldala bársonyos, belső felülete fénylő. Lombos fák elhalt részein, leginkább bodzaágakon élősködik. Ehető. (Mindezt a tenyérnyi Fürkész Könyvek gombákkal foglalkozó kötetéből tudom.) Ha a kiállításon konkrétan füleket keresnénk – ezzel mintegy elvárnánk a művek egy részében a hívószóra való utalást -, úgy két, vetített diaképet találunk. Az egyiken – amely szerepelt a Kis Varsó kiállítótermében is – egy gigantikus, tornyosuló alak füléből mintha egy répa nőne ki, a másikon két egymás felé forduló fej több nézetből készült fotójának egymásra montírozódása miatt (a megszokottnál) több fül (no meg több szem) szerepel a képen. Soványka eredmény. A metaforikus megközelítés fedi le leginkább a valóságot: az alkotók – a júdásfüle gombához hasonlatosan – egy halott művészeti hagyományon élősködnek, önnön műveiket ebből kiválva, illetve erre utalva építik fel.

A legfeltűnőbb a pop-art reminiszcenciák jelenléte, a megidézés és a kiforgatás: a nagyra nőtt Brillo-doboz, melynek belsejéből egy kép vetül ki a falra [ezt csak gondolom, mert nem működött], az óriási, Industry feliratú hungarocell öngyújtó, kicsapódó és elfolyó kék lángjával és a mellétámasztott, piros-sárga kockás összetekert pléddel, vagy a tolható bevásárlókocsi, melyben egyetlen majonézes tubus árválkodik. A tubusból – meglepő módon – vörös anyag (olajfesték) folyik ki, amely vörös festék hangsúlyosan jelen van az egy pulpituson (alacsony asztalon) elhelyezett tárgyakon – ez tarkítja alaktalan festékfoltokkal a linóleumot, és evvel van tele a festékesbödön. Láthatunk még itt egy kissámlit, és két lefektetett izolírt is. Míg az előzőek egy konkrét művészeti irányzatra utaló ironikus művészeti aktusnak tűnnek, számomra ez a hely jeleníti meg az alkotópáros műtermét – ahol persze pihenni is lehet. Az a vörös tornamatrac, ami a falhoz támasztva látható, ugyanis nem az, ami, hanem egy vörös festékkel lefestett nagy méretű, kemény tárgy – a szemközti falon felfüggesztett rugós ágybetét pedig szintén nem alkalmas a kényelmes fekvésre. Az emelvény előtt, a földön fekete alapon két vörös és kék amorf formát látunk, melyeknek minta lábuk lenne: a jelen nem levő művészek árnyékainak szobrait.

Minthogy szobrászokról van szó, feltehető (sőt elvárható), hogy a szobrászat hagyományos műfaji kereteinek fellazítása, gunyoros megkérdőjelezése is jelen legyen műveikben. Az ”árnyékszobrok” mellett – ami felfogható egy olyan törekvésnek, amikor a háromdimenziós tárgyként létező szobor fizikai tere ellaposodik, minimalizálódik, illetve két dimenzióra redukálódik – maga a kiállítás tere is szoborrá válik azáltal, hogy a padlót, a falakat és a plafont folyamatosan, és az adott térhelyzetet negligálva egy vörös ragasztószalag cikk-cakkos csíkja ”keretezi”; Christóval ellentétben mintegy belülről ”csomagolják be” (ragasztják le, mint egy postai csomagot) a teret. Funkcionálisan persze dekonstruktív módon – azaz látszólag össze-vissza – tagolják, illetve összekötik a kiállított műveket. A ragasztószalag végpontját egy ember nagyságú szobor őrzi: testtartása és ruházata felidézi az amerikai focisták játékkezdő pozícióját és a tömegszórakoztatás elemeiből merítő pop-art műveket. A görnyedt testtartású szobor nem nemes anyagból, hanem újság- és papírfecnikből készült, melyeket szorosan körbetekert cellux-csíkok tartanak egyben. (Csomagolás!) A szinte anyagtalan test valódi cipőben áll, akárcsak a falnak támasztott, hatalmas festőecsettel egyensúlyozó, búvárszemüveget viselő figura. Neki egyébként láthatóan a nyakán folyik ki az agya – talán a fizikai vagy a szellemi megerőltetéstől? Ez akár az egyik művész (mint szerep vagy mint individuum) meggyötört és szellemes önarcképe is lehetne – míg övé a sziszifuszi munka, melyhez néha a művészi kánonok árjával is szemben kell úsznia, addig a másik e művészeti világ bekeretezésén és elrendezésén fáradozik -, ha nem láthattunk volna 2001 októberében már egy hasonlóan agy- és (szó szerint) fejvesztett alakot tőlük az Ady-szobor tövében, a Becsületkassza című installáció egyik részeként. Ezzel az erővel a bájos, heverésző kutyus-ember-párt is tekinthetjük egyfajta kettős önarcképnek. Végül is miért ne? Ebben a kontextusban számomra most így értelmeződtek.

Megvan tehát a műterem, a tagadott és halott művészeti stílusra adott frappáns válaszokkal, a művészek feltételezett önarcképeivel és árnyékszobraival, s nicsak, találunk egy a perspektíva és a látvány szabályainak ellentmondó, sarokba szorult, megdőlt és parkettamintás pszeudo-árnyékot vető asztalkát, s a falon egy óriásira nagyított, álperspektivikus mosógépet, s hogy a művészek élettere teljes legyen, egy kicsírázott krumplit és egy ”megkövesedett” pogácsadarabot is. Mindehhez a hangszórókból néha különleges hanghatások társulnak. Ezek engem leginkább a csapból folyó vagy a WC-ben lezubogó víz hangjára emlékeztettek – melybe váratlanul és szervesen illeszkedett a MEO felsőbb szintjein szorgoskodó, fúró, faragó munkások keltette zaj. A kiállításon látható még – a kiállítás határait térben is időben virtuálisan kitágítva, s egyfajta retrospektív tárlat benyomását keltve – egy dia, melyen egy korábbi installáció részlete látható, illetve egy távirányítós autóra rögzített, mozgatható fél női fej, amely emlékeztet egy korábbi művükre, a földön körben forgó, óriási cipőre.

A földszinti teremtől elkülönítve, egy elsötétített teremben látható installáció egy külön kis kiállítás, doboz a dobozban, mű a műben. A Nietzsche és Détári című alkotás egy úszómedencében ”játszódik”: míg az egyik pálya arasznyi vízében vadul gyorsúszik egy ”alak” (amely több, különálló és a vízből kiálló részből áll össze), távolabb egy másik, álló férfi éppen elégedetten napfürdőzik a villanyvilágítás mesterséges fényében, s mindezt két Claudia Schiffer-szerű cicababa vetített képe nézi elégedetten. A mű komplexitása egy másik írás témája lehetne, ezért e pontnál inkább megállnék, és mindenkit arra buzdítanék, hogy kötöttségektől mentesen merüljön el önnön játékos asszociációinak világában.

Annál is inkább, mert az alkotók rögtön a bejáratnál felszólítanak bennünket erre. A kiállítás címe alatt, egy pulpituson, szétnyitott, zöldre festett hungarocell könyv fogadja a látogatót. A szabad asszociációk által provokált véletlen e tárgyiasult formáját az alkotók szándékoltan hátra- és nyitva hagyták az értelmezők előtt – s hogy ebből az enigmatikus műből ki és mit olvas ki, az már kizárólag rajta múlik.