Az ember egyik ősi alaptulajdonsága, hogy soha sincs megelégedve azzal, amiben van, vagy ami körülveszi. A teret végtelennek képzeli és egy lépéssel mindig közelebb kíván férkőzni ennek fizikai láttamoztatásához. Saját fizikai lehetőségeinek megnövelési szándéka mögött pedig az a magabiztosság munkál, amit a technikai eszközök birtoklása kölcsönöz neki. Létrehozta az úgynevezett technikai világot, amelynek létindokoltsága az eredendően véges testi adottságokban, a valós lehetőségek behatároltságában gyökerezik. Ezért nem túlzás, ha azt mondjuk, a legtöbb technológiai-technikai vívmány pszichológiai hátterében az ember mindenkori komplexusai húzódnak. Azon túl, hogy az új találmányoktól rendre valamilyen gyökeres javulást, előrelépést remél.
A technika által megnövelt életlehetőségek közepette rendszerint felsejlik annak az esélye, hogy egy elhatározással szétfeszítsük a valóság kereteit. A valóság és a valóságon túliság tartományainak határvonala gyakran nem más, mint egy képlékeny, kocsonyás sáv: a bizonytalanság korridorja. A mesterséges úton kitágított élettérben új határok keletkeznek, amelyeket a technikai lehetőségek viszonylagossága teremt. Az ember immár két ütközőfallal találja magát szemben: a valóság határaival és a technikai valóság határaival. Holott az elsőt azért feszítette szét, hogy világát határtalanná tegye. Modern korunk egyik központi paradoxona ez.
Úgy tűnik, Eike (1966) utóbbi tíz évben készült (video)installációinak és egyéb, a kiállításon nem látható műveinek pont ez a filozófiai problémává dagadó dilemma képezi vezérmotívumát. A jelenkor elektronikus eszköztára útvesztő is egyben, s ebben az útvesztőben mozog a szerző, csapdák közt szökellve élve ki játékos hajlamait. A hétköznapi élettérben tetten érhető hétköznapi cselekedetek fennköltségtől mentes rituáléját emeli be a művészetbe, de úgy tűnik az ideában rejlő esztétikai lehetőségek érdeklik legkevésbé. Nem a szépet emeli magasba, hanem a szépkeresés tapasztalati határait kívánja bemérni, miközben folyamatosan borotvaélen táncol. Az Arany ketrec című alkotásban például az emberi testbeszéd artikulációs kitárulkozását és az elektronikus eszköz manipulációs műveleteit felelteti meg egymással. A képmezőben a rituális mozdulatokat bemutató táncos minduntalan a képkeretbe ütközik, mintha egy valós tér akadályával szembesülne. A realitás beletalpal a virtualitásba, de minduntalan visszapattan róla; az ember testi határai azonosulnak a képi valóság határaival, az emberi természet megvívja harcát a médium természetével. A mű általános érvényű művészetfilozófiai reflexióvá nemesül, és magában hordozza Eike ars poeticájának főbb vonásait (úgyszintén ezt a problematikát aktualizálja többek között Virtualitás- gép című kiállított fényobjektjében).
Eike a műfaji megoszlás széles skáláján mozog, eszköztára cseppet sem mondható szegényesnek, ám úgy vélem, hogy eredendően konceptuális készséggel fordul a mai művészet problémavilága felé. A homo technicus művészeti dilemmáit fogalmazza meg, emocionális kitételektől mentes logikai problémák megoldására vállalkozik. Munkássága gondolati és tárgyi konstrukciók térközében, az interaktív szférában bontakozik ki, amelyben az ember inkább eszközként, mint tárgyként van jelen.