Mindössze tíz napig látható egy belhoni kortárs festészeti válogatás a Műcsarnokban. Alkalomszerűségét az képezi, hogy két nagyobb rendezvény közé ékelődően akadt egy rövidebb szabad terminus, melyet mindegyik teremben egy-egy szerző legfrissebb műveivel töltöttek fel. Miért pont a kérdéses tizenkét művészre esett a választás? Erre nem kapunk egyértelmű választ, csupán arról bizonyosodhatunk meg, hogy különböző nemzedékek képviselői mutatkoznak be, akik különféle felfogásban és stílusban dolgoznak, tehát nincsenek különösebb kölcsönös kötődéseik. Bárhogyan is van, ők a jelenkori magyar festészet valamely szegmensének reprezentánsai és ennek értelmében okot szolgáltatnak rá, hogy poétikáikat tanulmányozva esetenként mélyebb következtetéseket vonjunk le teljesítményükből. A kiállítás alaptónusa, hangulata is alkalmas egy általánosabb láttamoztatásra és több mindent elárul művészeink szakmai gondolkodásáról, lelki habitusáról, magatartásfilozófiájáról, mint első pillanatra tűnik.
Az összbenyomás számomra két dolgot mindenképpen egyértelművé tesz: a kortárs feljövő festők egyre kifejezettebben kerülik a társadalmi-szociális témákat, másrészt – ezzel összefüggésben – a dekadencia évszázados manírjainak újraélesztésével próbálkoznak. Mindez nemcsak erre az anyagra értendő, hanem általánosabb pszichés helyzetet mutat. A magyar piktúra egyszerűen mintha megfáradt volna a képi terjeszkedésnek abban a nyomulatában, amely a digitális láttatás árkában bontakozott ki, és mintha nem találná a helyét ennek a sokszor még definiálatlan értékrendnek a viszonylatában. A menekvés is egyfajta felelősség, természetesen, mégis bátorkodom feltenni a kérdést: vajon ismét korjelenségnek tekinthető-e a valóság utálata, elvetése, és a nyomában megfigyelhető letörtség, a depresszió igenlése? Ha tizenkét alkotó művei között kizárólag Ádám Zoltán fotókról másolt (cigány)portréiról állítható teljes bizonyossággal, hogy van bennük némi szociális beleérzés, vagy ha a rangidős Klimó Károly lírai absztrakciójából árad még mindig a legtöbb energia, akkor hogyan is fogalmazhatnánk meg a kiállításról alkotott precíz diagnózist? Milyen jövőkép vibrál művészeink szeme előtt, ha jószerivel csak Baranyai Levente relief-szerű vásznairól köszön le a teljes értékű emberi létigenlés, az a szubjektív világmodell, amely a gondolati építkezés lehetőségét kínálja egyben?
Ennyi bánatot, szomorúságot, levertséget és manierista fogást már rég láttam egy fedél alatt. Úgy tűnik, Szépfalvi Ágnes negatív utópiájának csóvájában már egész kis trend rendezgeti az esztétika jövőjét. A bad painting utóíze legkifejezettebben Nemere Réka vásznaira türemlik fel, míg a primáris festészet poétikája Hegyeshalmi László és Cseke Szilárd opusában kéredzkedik vissza a porondra. A szürrealizmus konvencióit Nemes Nikolett, a futurizmussal keresztezett op-artét pedig Braun András idézi, a kelleténél nagyobb mohósággal. Reminiszcenciák mindenfelé, mint fejek a káposztásban. Csak valahogy ötletek, újítások nem nagyon adódnak. Mert az egész világ puszta dekoráció.
Ezt írta fel egy kiállításlátogató 2003-ban, Magyarországon. És arra gondolt, valahol talán létezik egy másik Magyarország.