ΠΑΡΕΡΓΑ

2018. május 23. – június 2.
MegnyitóOpening: 2018. május 22. 18:00

 

A jelen kiállítás címéül választott ógörög szó, a Parerga, a meglehetősen összetett jelentésű parergon többes száma. A parergon mellékes dolgot, feladatot, ráadást, csekélységet, törvénytelen gyermeket; a parega – újkori értelemben – kisebb jelentőségű műveket, mellékműveket, a festészetben pl. főmotívum melletti díszítményeket jelent.

Részemről kézenfekvő lett volna a fogalmat para ergonként, azaz melléktevékenységként, ráadásként értelmezni, ahogyan pl. a botot vagy sípot faragó pásztor tevékenysége ráadás az őrzésre és a legeltetésre; de ezt, mint túlságosan szentimentális gondolatot elengedtem és a “mellékművek” jelentésnél állapodtam meg. Az, hogy a mellékművek kifejezés egyszersmind főművet vagy főműveket is feltételez, most nem foglalkoztat; önkényes egyszerűsítéssel csupán olyan művek jelölésére használom, melyek ötletét annak ellenére sem tudtam elvetni, sem másként gondolni, hogy nem tartoznak a szobrászi érdeklődésem fővonalába.

Ez a kiállítás egy vízió nyomán jött létre. A vízió a Parthenón-fríz Terem kiállítás szerűen tagolt terét mutatta; nem konkrét tárgyak valamilyen rendjét, hanem valamilyen tárgyak bizonyos elrendeződését, egyet a kimeríthetetlenül variábilisnak tűnő téri szituációk közül; vagyis egy olyan kiállítást, amelyről nem tudható, hogy milyen “műtárgyakból” áll majd össze. Mivel a víziók önkéntelenek és irracionálisak, megpróbáltam valahogy – különböző tárgyakat vizualizálva a bizonytalan foltok helyére – megfoghatóvá tenni az enyémet. A ládákra Lestyán-Goda János kollégám műhelyében csodálkoztam rá.

Egyáltalán nem állt szándékomban egy újabb bőrt lenyúzni a ready-made-rókáról, noha az autonóm művészet már régen integrálta ezt az avantgárd vívmányt. Ezeket az objekteket olyan építőelemekként fogtam fel, mint az építész a téglát, vagy a gyermek a Legót. A fizikai használatra való, személytelen ipari tucatterméket kivontam a hasznos eszközök szférájából és szellemi használatba vettem. Asszociációim és következtetéseim tisztán vizuálisak voltak, a legkevésbé sem fogalmiak.

A ládák kiválasztásánál kizárólag esztétikai szempontok – anyag, alak, nagyság, méretarány, szín – vezéreltek. Esetlegesen felvetődő metaforikus, szimbolikus, allegorikus, illusztratív, konceptuális vagy tematikus vonatkozásuk egyáltalán nem érdekelt. Fogalmilag, s a funkció felől közelítve, a ládák lényege – akárcsak Lao-ce agyagedényének – az üresség; az esztétikai szemlélődés számára azonban ez az üresség nagyon is gazdag: teret, fényt, reflexeket és árnyékokat tartalmaz. Ha jól mondja Szókratész Platón Menónjában, hogy “a forma a test határa”, akkor a láda alig több valamivel, mint határ, mely a tér ürességét keríti.

A kiállítás szemlátomást heterogén anyagát a montázs elve kapcsolja össze – úgy, ahogy. A montázs – szó szerint “szerelés” – látszólag össze nem illő elemek egybekapcsolása oly módon, hogy egy új minőség jöjjön létre. Egy nagyobb léptékű montázsba – az egyszerűség kedvéért nevezzük installációnak -, oda nem illő, általam autonómnak minősített, ugyancsak szerelt műalkotásokat montíroztam bele.

Ezeknek a rendbontóknak címeik is vannak, úgymint: Pillér és oszlop, Kis alsóhegyi tér-áteresz, Az immanencia melankóliája és Epreskerti zsiráf. A térkitöltésen túlmenően az a feladatuk, hogy illetlenül viselkedjenek. Hogy miért? Talán, mert parergonok. (Egyébként, nem oly nehéz eltekinteni tőlük.)

Mivel az installációk túlnyomórészt sorstalanok – fennállnak, elbontják őket, aztán csak tárolási gondot jelentenek -, úgy döntöttem, hogy ezeket az újrahasznosított műanyagból készült ládákat és vödröket, egy social-art gesztussal, felajánlom a Szobrász Szak műtermeinek és műhelyeinek további hasznosításra.

És, ha már a hasznosságnál tartunk: ebben a kiállításban a szándékom ellenére is benne lappangó jelentésesség talán éppen az, ahogyan – tágabb értelemben – a fennálló művészeti, kulturális és társadalmi viszonyokra, – szűkebb értelemben – az idő, a munka, a pénz és a művészet viszonyára reflektál.

Nos, a fentiek komolysága ellenére, egyáltalán nem lennék meglepve, ha sokan mulatságosnak találnák ezt a kiállítást. Megvallom, magam is elmosolyodom, ha rágondolok.

Karmó Zoltán