Hanan Saif vagyok, szíriai művész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori hallgatója.
Damaszkuszban éltem a háború éveiben, ami mindent megváltoztatott bennem: a hitemet, az álmaimat, és természetesen a művészi munkámat. Elkezdtem keresni mindennek a valódi értelmét, az igazi művészetet.
Az én koncepcióm a megfigyelésem két legfontosabb tárgyának (anya és gyerek) kölcsönhatása, a világhoz való viszonyuk és az abban való működésük tanulmányozása. Ezt a kettősséget határtalannak vélem, bár a háború elől menekülő szíriai nőként, aki magával cipel minden emléket, mindig azt fogom gondolni, hogy mindannyian veszélyben élünk.
Közel-keleti háttérrel szemtanúja voltam a szabadság, a női és gyermekjogok korlátozásának. Művészként magától értetődő foglalkozni ezzel a kérdéssel és megmutatni az egész világnak.
Magyarországra érkezvén és az itt töltött hat évem során tapasztaltam, hogy ezek a korlátok nem tűntek el. Más formában ugyan, de jelen vannak.
A nehézségek léteznek függetlenül attól, hogy ki vagy és hol vagy éppen. Művészi munkámban ennek az összetett életállapotnak a kivetítése érdekel, amit szírként élek meg, a semmi közepén.
Anya és gyermeke eltérő körülmények közötti egymásra hatásának különböző megjelenítésekkel történő bemutatása tükrözi a törekvésemet egy jobb jövőt ígérő utópisztikus fantázia megteremtésére.
Utam során, anyaként a saját történetemet vizsgáló nézőpontom megváltozott, és egy csoportról kezdtem beszélni, majd tudatosult bennem, hogy az anya képvisel engem és téged, mindannyiunkat. Ez maga a mindenség.
Mindig egy nő és gyermekei figurájával dolgozom, ábrázolandó a jelent és a jövőt.
A festményeim minket ábrázolnak, amikor mi vagyunk a szén, az üzemanyag az utánunk következőknek. Ábrázolom ezeket a fosszíliákat a föld mélyén és az elképzelt lenyomatokat egy sziklákon.
Jelenünk és jövőnk szemét és porrétegek alatt pusztul, és nincs elég bátorságom, hogy közvetett módon mutassak rá erre. Azt hiszem, tényleg elértük a határt, ezért határozottan mondom mindenkinek: PLEASE STOP!