Nicholas Nixon egyedülálló helyet foglal el a kortárs fényképészet soraiban. Elszánt próbálkozásaival – hogy előcsalogassa kamerájával az arcok mögött rejtőző történeteket – portréi hű betekintést kínálnak mások életébe. Óvatos odafigyeléssel és törődéssel a fotográfus képes megjeleníteni a látható és a láthatatlan közötti feszültséget. Egyszerre válik központtá a különös szakértelemmel kristálytisztán kirajzolódó személy minden vonása és a tekintete mögött megbúvó megannyi érzelmi tartalom.
Nixon sorozatai társadalmilag érzékeny betekintést kínálnak egyedi élethelyzetekbe és a művész magánéletébe. A képekből kitapintható mély érzelmességből saját emlékeink és érzéseink rezonálnak vissza. Az idő múlásának drámai stilizálást nélkülöző szemléltetéséből kiválik az alkotó több mint öt évtizedes elhivatottsága. Az alkotó egyszerű technikája szinte idejétmúlt, mégis feddhetetlen; nagyformátumú képeiről sugárzik a közvetlenség és az együttműködés a képek szereplőivel, így a látogatók őszinte betekintést nyerhetnek az idősek, a betegek, a családok és párok bensőséges kapcsolataiba.
A Brown nővérekről készített sorozata az egyik legerősebb példázata a portrékészítésnek és a kortárs fényképészet időhöz való viszonyának. Nixon képei kétségtelenül magával hordozzák a nosztalgiát a fényképészet aranykora után, és a médium képességét arra, hogy kimerevítse a pillanatot. Az alkotó minden évben portrékat készít a feleségéről, Bebe-ről és három nővéréről egy nagyformátumú fényképezőgéppel, természetes fényben és külső helyszínen. Először véletlenül, majd később szándékosan, a képeken a szereplők sorrendje mindig azonos: balról kezdve Heather, Mimi, Bebe és végül Laurie. A nők egyes kivételekkel, mindig a kamerába néznek.
Az első képet Nixon 1974-ben készítette a Brown nővérekről, ám ezt akkor nem találta elég jónak. A következő évben azonban elkészítette a sorozat első darabját. Ekkoriban Bebe 25 éves volt, a húgai, Heather, Laurie és Mimi pedig 23, 21 és 15 évesek voltak. Az alkotó elégedett volt a képekkel és megtartotta: „A testvérek teljesen természetesen viselkedtek. Mindenki szerette a képet és innen jött az ötlet. A legtöbb szülő is hasonlóan gondolkodik.” Nixon a következő évben elkészítette a sorozat második darabját egy családi találkozón. Az elkészült képeket látván elhatározta, hogy felajánlja, hogy váljon éves tradícióvá a közös portrékészítés. Minden évben csupán egy kép válik a sorozat részévé, azonban ezt közös konszenzus alapján választják ki a nővérek és az alkotó.
A képek önmagukban csupán apró szeletét mutatják az életüknek, azonban évről évre szemlélve kitűnik, hogy ellenben azzal, ahogy gyakran mozdulatlannak látjuk a képek szereplőit, a nővérek sose maradnak változatlanul. Az arcukra rátelepedő idő vasfogának nyoma az elmúlás fájó érzését kelti bennünk. A kor változása nem pusztán a mélyülő ráncaikban vagy a folyton változó öltözködésben válik ki; beható vizsgálatra előtűnik a bennük lezajló változékony eszmeiség és az egymás iránt érzett tisztelet kölcsönös változása. A sorozatból kényes tapintatossággal kiolvashatóak az apró tekintetek, a kedélyes mosolyok, a játékos összepillantások, a terhesség felett megoszló örömök, szintúgy, mint ahogy a gyász felett érzett fájdalom és a kétségbeesés is.
Carlos Gollonet