A realitás szélén az én határán túl

Ezeken a képeken mi vagyunk. 2002 óta fotózzuk egymást.

Azt hiszem, először azért fotóztam le, mert irigyeltem és vágytam rá. Emlékszem, mielőtt barátok lettünk, leginkább lopva fotóztam őt. Aztán ahogy végül közel kerültünk egymáshoz, a kötődés és a birtoklási vágy elválaszthatatlanná vált.

Ez alatt a hat év alatt – amely egyszerre tűnik hosszú időnek és rövidnek – egészen megváltoztunk, s ezzel együtt az egymásról készített képeink is megváltoztak. Ha festő lennék, nem hiszem, hogy lefesteném, ha szobrász, nem készíteném el a szobrát.

Mindig ugyanolyan messziről nézve őt megtapasztaltam azt is, mi örömteli és mi nehéz abban, ha mindig ugyanazt a személyt fotózza az ember. Most jövök rá, hogy ezt az érzést csak a fotózás képes megragadni. Ragaszkodóan pillantok rá, kötődés, féltékenység, fennsőbbség, alsóbbrendűség és szerelem keveredik bennem. Mindezt egyetlen fotóba sűrítem. És úgy érzem, minden rendben. (Mika Kitamura)

Először húsz évesen találkoztam vele, ennek már hat éve. Egyre több időt töltöttünk együtt, s míg az együtt töltött idő mindennél becsesebbé vált, viharos érzelmekkel fotóztuk, fotózzuk egymást.

Érzelmeink ma is folyton változnak, felbukkannak, aztán szertefoszlanak. Bár az érzelmek hőmérsékletkülönbsége a felszín alatt maradhat, a másik jelenléte állandó. Az idők során a környezetünk, kapcsolatunk és érzelmeink óhatatlanul változnak. Az együttlét egyszerre becses és nehézségekkel teli, a megismerkedés örömteli. Remélem, formává tudjuk változtatni az időt. Hálás vagyok neki, hogy ezt érzem. (Yuki Watanabe)