Az utolsó aranykor portréi

2023. október 26. – december 1.
MegnyitóOpening: 2023. október 25. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Petrányi Zsolt

Az utolsó aranykor portréi címet viselő kiállítás tulajdonképpen egy jóslat: az emberiség eddigi legnagyobb metamorfózisának elkerülhetetlen bekövetkezését jelzi. A globális klímakatasztrófa és a mesterséges intelligencia térnyerése olyan mértékben változtatja meg az eddig ismert struktúrákat, hogy a bebetonozottnak hitt evidenciák rövid időn belül érvénytelenné válnak, új szabályrendszerek, konstrukciók fogják meghatározni a valóságunkat. Egy, az életünket alapjaiban megváltoztató paradigmaváltás közepén vagyunk, amely felől visszatekintve talán harmonikusnak és kiegyensúlyozottnak fogjuk gondolni a mostani világunkat. Talán ez az utolsó aranykor a tragikus vég előtt, amelyben még jut hely az emberiségnek.

Szűcs Attila legújabb munkáiban ezzel a felvetéssel foglalkozik. A kiállított anyag egyik meghatározó műve a Disappearing Choir című tíz festményből álló installáció, aminek inspirációs forrása egy a Fortepan anyagban talált, hatvanas években készült fotó. Az eredeti képen egy női kórus énekel egy lépcsősoron állva, valószínűleg forradalmi dalokat. Szűcs először darabjaira szedi, majd újra összerakja a fotón látható arcokat és történéseket, műve így a propaganda álságos voltán túl többféle kérdést is felvet. Egyrészt rámutat arra, hogy vannak olyan mintázatok, amelyeket egyéni és társadalmi szinten is tovább örökítünk a következő generációkba, ugyanakkor ez a műcsoport az egyén és a közösség viszonyrendszerét is érdekes összefüggésben vizsgálja. Bár mindegyik portré önálló karakterrel, saját személyiséggel bír, ebben a csoportban az egyéniségek jelentéktelenné válnak és inkább a portré-halmaz által kirajzolt tér válik fontossá. A képcsoport egy olyan organikus szövetet alkot, amelyben a személy csak a nagy egész dimenziójában értelmezhető. A tekintet folytonosan cikázik a portrék között, nincs nyugvópont, hiszen abban a pillanatban, ahogy néző ráfókuszál egy portréra, a látószögébe egy újabb arc is bekúszik. Emiatt a befogadásnak is van egyfajta fluktuáló jellege, azzal, hogy nincs fix nézőpont, a teljes látvány csak a mozgás során válik teljesen hozzáférhetővé.

Szűcs az elmúlt években sokat foglalkozott a haj, a szőrzet megfestésének tematikájával. Számára ezek a művek is egyfajta portrék, ahol a leomló hajzuhatagok vagy fellebbenő haj-univerzumok a világ kvantáltságának szimbólumai, ezeken a festményeken keresztül tudja legérzékibb módon megjeleníteni azt, hogy világunk a komplexitását a benne rejlő kisebb egységek sokaságából nyeri. Mint mondja: egyetlen hajszál a szem számára alig érzékelhető, kétdimenziós entitás, egy puszta vonal, amely nagy tömegben egészen másféle érzetet kelt, hirtelen tömege lesz. A most kiállított hajas képei érdekes játékot űznek a nézővel: ha közel megyünk, akkor az érzékien megfogalmazott színfoltokat látjuk, a párhuzamosan futó vonalak válnak hangsúlyossá, míg hátrébb lépve kibontakozik a konkrét látvány, az absztrakt színfoltok valós hajzuhataggá állnak össze. A kiállítás képeit nézve az is feltűnik, hogy Szűcs milyen lenyűgözően képes megjeleníteni a fényt, a levegőt és az atmoszférát ezeken a hajkoronákon: a leomló fürtökön megcsillanó felületek, a hullámzó tincsek, a lágyan lebbenő sávok a hajat körülölelő teret, környezetet is érzékelhetővé teszik.

Ahogy Szűcs Attila festményei, jelen korunk is teli van misztériummal, titokkal, olyan kérdésekkel, amelyek kísértetiessé teszik a létezést. Saját mulandóságunk olykor rémisztő, ugyanakkor Szűcs festményeit nézve afelől azért biztosak lehetünk, hogy az elmúlásban egyidejűleg a teremtés és a szépség lehetősége is benne van.