Tóth Anna Eszter képzőművész 2017-ben találta meg az azóta védjegyévé vált szennyes ruhakupac látványát mint alkotói eljárásának alapvető művészeti problematikáját. Műveinek elsődleges olvasata mégsem a gender szempontú vizsgálat, a „női” házimunka reprezentációja és a láthatatlan munka metaforája, hanem az utánzás/újraalkotás aktusa által képzőművészeti témává tett, talált tárgy.
A művész azon az érzékeny és kísérleti határmezsgyén egyensúlyoz kutatói attitűddel, amely során a Duchamp által fémjelzett konceptuális ready-made-et (a banálisan hétköznapi, mosásra váró halmot mint műtárgyat), a figurativitást (a ruhák redőző anyagiságából összeálló, könnyen azonosítható látványt), és az absztrakciót (a színek és minták által kiváltott szabad asszociációt) keveri össze egymással a végletekig.
Ezekben a pszeudo ready-made-ekben egy folyamatos átlényegítés, metamorfózis érhető tetten, amely során mind az absztrakt festmények síkjai, mind a ruhainstallációk térbelisége önmaga témáját boncolgatja. Meddig tartja meg eredeti jelentését a ruha, maga az anyag képe, és mikor változik át a befogadó előtt valami mássá?
Jelenlegi kiállítása során az alkotó új fordulatponthoz ért el munkásságában. A 2022-es „Minták halmokban” című egyéni tárlatakor a kimerítésig vonultatta fel a ruhakupacok ábrázolási lehetőségeit. Ennek csúcspontja a galériatér, a white cube teljes bekebelezése volt a falaknak az általa kiválasztott motívummal való befestésével. Ám hogyan változik meg munkáinak hatása, ha kivonja belőlük a legesszenciálisabb elemet, a színt?
Tóth Anna Eszter legújabb munkáiban lehalkította színarzenálját a fekete-szürke-fehér monokromitás minimalista palettájára, hogy megfigyelje, hogyan válnak szét és kelnek saját, különálló útra szobrai és képei. A korábbi gyantába mártott, félpár zokni installációk helyett a „ruha-kerámia” szobrokat, mint végtelenül szubtilis tárgyat készteti a művész „ruhaságra”, így az anyag önmagát meghazudtolóan tűnik légiesnek.
Új festményeiben azonban ellép az eredeti „Laundries” sorozat-témától: a kollázs-jelleg kerül előtérbe, az itt használt saját és a másoktól beépített gesztusok továbbalakulnak, egymás fölött lebegnek a kép síkján, miközben domborzati tájjá változnak a köztük lévő finom távolság hatására, összecsengő vonulatukkal átkúszva egymás képtereibe.