Days, 86 400.00066 sec

2019. október 30. – november 8.
MegnyitóOpening: 2019. október 29. 19:00
MegnyitjaRemarks by: Pfisztner Gábor
KurátorCurator: Majsai Réka
Szécsényi-Nagy Loránd aktuális kiállítása – kapcsolódva korábbi kutatásaihoz és kísérleteihez, így doktori programjához is – csillagászati léptékű alapvetésekből kiindulva a tér és az idő észlelhetőségének, valamint láttathatóságának dilemmájából építkezik. A tárlat a hétköznapi idő definíciónk alapjaként meghatározott “nap” esszenciáját tárja fel, csillagunk relatív elmozdulásának obszerválásával és leképezésével.

Bár ritkán gondolunk erre, a statikusan 24 óraként értelmezett időegységünk (egy nap) folyamatos változásban van. Hossza minden nappal módosul. Egyes becslések szerint ebben az évben a várható átlagos naphossz: 86400.00066 másodperc. Eddig az évben a leghosszabb nap 1.67 milliszekundummal, a legrövidebb pedig 0.95 milliszekundummal tér el a definiálttól.

A tárgy tárgyiasításához (ami jelen esetben a karórák idejével szemben létező, az embertől tulajdonképpen független univerzum rendje és rendszere), polaroid és diafilmre rögzített képek, szekvenciák készültek. Az igazi csavar a gépezetben a vizsgálódás témájának és az ehhez használt eszköznek az összefüggésében keresendő.

Szécsényi-Nagy Loránd képei nem a Polaroid Corporation fotóapparátusaival, hanem egy olyan, általa tervezett és készített lyukkamerával készültek, amelyek a működési elvüknél és nyersanyaguknál fogva önmagukban hordozzák a szoláris pályaívek időbeli és térbeli lenyomatát. Az elméleten, valamint a látható képen túl a szó szoros értelmében is, hiszen mindkét használt film pozitív képet eredményez, így az azokat létrehozó fénysugarak effektív hatással és kapcsolatban voltak a hordozóval.

Megkerülve a gyártási titkot, a szempillantás igényét és a direkt pozitív képrögzítés céges mechanikáját, a híres pár másodperces képformátummal állunk szemben, ami tulajdonképpen ellentettje a médiumot megteremtő igényeknek és elvárásoknak: hiszen órák hosszat készül. A fényképezés őse találkozik a szociológiai hatáshalmazzal bíró és haladó mainstream fotográfia végletekig demokratizált jelenével. Éppen úgy, ahogyan az időmérés társadalmilag regulázott módszere a megfigyelés ősi gesztusával, az észlelés rögzítésének archaikus ritmusával, valamint az eredmény közösségi értékével.

Mert közben a figyelem irányultsága lesz a lényeg: mennyi ideig és mit obszervál a megfigyelő és miért? Egyáltalán: ki a kép készítője? Mi történik, amikor a kézben tartással kontroll alatt álló kamera tulajdonképpen magára marad? A készítője telepíti a helyszínen, majd elhagyja a gondosan megválasztott területet, ezt követően pedig, mint egy kihelyezett, hozzávetőlegesen 80%-ban kész elképzelés, a film figyeli/rögzíti, mi történik 24 óra alatt. Mondhatnánk, hogy “egy-nap-alatt”, de az nem volna elég pontos. Veszítenénk jó pár miliszekundumnyi misztériumot.