EGY/KOR

Különutak és kivonulás a konszolidáció idején

2017. december 6. – 2018. január 28.
MegnyitóOpening: 2017. december 5. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Prakfalvi Endre
Visszatekintés Blaskó János, Gadányi Jenő, Jakobovits Miklós, Karátson Gábor, illetve Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla művészetére

A politikával átitatott korszakokban a művészet szerepe és a művészek helyzete kiszolgáltatott. Így volt ez a Rákosi, Kádár (és Ceausescu) nevével fémjelzett időszakban is, melyet a Műcsarnok most bemutatott, öt – egymással szorosan összefüggő – kiállítása megidéz. A kiállítások „félárnyékban” maradt életműveket emelnek újra a fénybe, hogy megvizsgálják az akkori művészet helyzetét, az alkotók egzisztenciális tereit, művészeti és életstratégiáit, különös tekintettel a kívülállás és az ellenállás egyedi formáira.

A kommunista kultúrpolitika, a „nemlétező cenzúra” működése olyan helyzetet teremtett, amelynek egyik legfontosabb sajátossága a művészeti mező folyamatosságában rejlett. Ez nem ragadható meg sem a merev szembenállásban, sem pusztán a „hivatalos – nem hivatalos” képzőművészeti közeg szétválasztásával; sokkal inkább a két szféra közötti stratégiai játszmák feltérképezésével, amelyekkel a hatalom a művészet és az alkotók számára aktuálisan kimért teret próbálta szélesíteni, illetve szűkíteni.

Az a szemlélet, amely a korszak művészeti életét politikai-ideológiai szinten kétpólusúnak látja, leegyszerűsít, és így hozzájárul ahhoz, hogy teljes életművek máig homályban maradhassanak. Hiszen a legtöbb alkotó ekkor keletkezett műveit nem szerencsés – és sok esetben nem is lehet – az akkori ideológiai, politikai kategóriák szűk keretei közé szorítani. Igaz, a korszak művészetpolitikája a hivatalosan elvárt és a nemkívánatos képzőművészeti teljesítmények megítélését elsősorban a realista és az absztrakt ábrázolásmód szembeállítására élezte ki.

A politikai diktátumok ellenében keletkező művek megszületését azonban a folyamatos kontroll ellenére sem tudták minden esetben megakadályozni; de a hivatalos művészetpolitika mindent elkövetett, hogy a (politikai okokból) nem kívánatosnak minősített alkotásokat és alkotókat kizárja a köztudatból, vagy legalábbis a kulturális propagandából való kirekesztéssel, azaz elhallgatással ítéljen halálra műveket és művészeket.

A konszolidációként summázott korszakban számos alkotó látszatra semleges, valójában azonban morális állásfoglalást rejtő és termékeny lehetőségeket nyitó különutakra lépett. A Műcsarnok jelen kiállítása ezt a sokfelé tartó áramlatot igyekszik visszahelyezni a közelmúlt magyar művészetének térképére.

Az öt kiállításhoz közös katalógus készül, amely közread bő illusztrációval egy-egy tanulmányt a kurátoroktól, Szeifert Judit bevezetőjét, amely a művészpályák lehetőségeit elemzi a Rákosi-Kádár-korban, illetve Jankovics Marcel visszaemlékezését a Pannónia Filmstúdióra, számos különutat járó művész menedékhelyére.

Képvilág–világkép Gadányi Jenő művészetében. Kurátor: Rainer Péter és Rockenbauer Zoltán

Józan szenvedéllyel – Karátson Gábor, a festő. Kurátorok: Bellák Gábor és Mayer Marianna

A titok – Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei. Kurátor: Ujvárossy László

Törekvés az egyensúlyra – Blaskó János művei. Kurátor: Kopócsy Anna

Félárnyékban | Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik: Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla. Kurátor: Szemadám György