ehes szajha morog I.

Az FKSE új tagjainak kiállítása

2012. január 11. – január 26.
MegnyitóOpening: 2012. január 10. 18:00
Jól ismert az a jelenség, amikor egy-egy könyv, folyóirat, stb. hosszú időt tölt egy kirakatban, borítójának színei kifakulnak, és fokozatosan konvergálnak a kék szín entrópiája felé.

Ez a túlérés folyamata, amelynek során a kép meghaladja pályafutásának zenitjét, azt a pontot, amikor – előhívása vagy megjelenése pillanatában – kontúrjai élesek, kontrasztjai erősek, színei határozottak. Néhány éve egy magazin borítójára próbáltam kikísérletezni e folyamat ellenkezőjét, sikertelenül: a magazin a jövő megelőlegezéséről szólt, és a tervek szerint a megfelelően használt (edzett) borítók színei az időjárás viszontagságai segítségével a megelőlegezett jövőbeli pillanatban nyerték volna el ideálisan jelentésgazdag állapotukat.

Egy FKSE-generáció első kiállítására készülődve nemigen van más választásunk, mint megelőlegezni egy jövőbeli pillanat ideális állapotát. Az elképzelések konvergenciájában és kontrasztjában rajzolható meg az a szerep, amit a Stúdió a friss tagok életében betölthet.

A várakozások nem mentesek mindenféle ellentmondástól: közösség, inspiráció, információéhség az egyik oldalon, rutin és a konvenciók külső nyomása a másikon. Pesszimista, de ambíciók által animált jövőképek, amelyek ezzel a tétovázó szöveggel és a körvonalait kereső kiállítással együtt csak egy jövőbeli pillanatban nyerik majd el ideálisan jelentésgazdag állapotukat.

De milyen előzményei vannak ennek a jövőbeli ideális állapotnak? Miből fakadnak várakozásaink? Miként formálódhat közösséggé az új FKSE-generáció?

Várakozni tapasztalat nélkül lehetetlen. A tapasztalat nem más, mint „jelen lévő múlt”, a várakozás pedig „megjelenített jövő”. Tapasztalatok csak azért gyűjthetők, mert mint tapasztalatok megismételhetőek. Kell, hogy létezzenek a történelemben tartós struktúrák, amelyek lehetővé teszik az ismételt tapasztalatgyűjtést. Fel kell ismernünk a meglévőt, a folyamatosan változót és a mindig újat, mely pedig csak úgy lehetséges, ha ismerjük a gyökereket, amelyekbe a tartós struktúrák kapaszkodnak.

Ilyen tartós struktúrának tekinthető a Stúdió és az új tagok számára évről-évre megrendezésre kerülő bemutatkozó kiállítás. Mindezek egy folyamat apró részeit képezik.

Ahogy Reinhart Koselleck, az egyik legjelentősebb háború utáni német gondolkodó mondta: „Csak az előttiség és az utániság valamilyen minimuma alkot olyan értelmi egységet, amely a megtörténteket eseménnyé avatja. Bármekkorára kiterjeszthetjük egy esemény összefüggéseit, a megelőző és a következő történések körét – konzisztenciája mindenképpen az egymásutániságból fakad.”

Így nem tehet mást a (mű)történész, mint a múlt segítségével igyekszik prognosztizálni valamit a jövőből. Prognózist alkotni annyit tesz, hogy megváltoztatjuk azt az állapotot, amiben éppen vagyunk. Valami mást várunk a jövőtől. Várakozni azonban csak a jelenben lehet.

A vágyott várakozások pedig meghaladhatók, ahogy a megszerzett tapasztalatok szaporodnak. E jelenbeli kiállítás legfőbb célja éppen ezeknek a tapasztalatoknak a szaporítása, amelyekkel megváltoztatható a jövő. S a közösen megszerzett tapasztalatok, az együttesen megalkotott jövőkép, valamint a pozitív célok megfogalmazása egyének csoportjából közösséget formálhat.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Stúdiós kiállításon részt venni – és a Stúdió tagjává válni – a fiatal művészgeneráció számára megkerülhetetlenné vált, hiszen a hazai progresszív törekvések origója a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület. A több mint fél évszázados múltra visszatekintő formáció tagjainak száma idén 24 fővel bővült.

Az új tagok első lehetősége, hogy bekapcsolódjanak a közösségbe a bemutatkozó kiállításon való részvétellel; ugyanis annak megszervezése és lebonyolítása során számtalan nem várt helyzet merül fel, melynek megoldása során ideális esetben csoporttá szerveződnek az egyének.

Ezt több körülmény is nehezíti; egyrészt a praktikus okokból kétfelé osztott művészek és a kiállítás-szervezésben részt vevő, a művészettel elméleti szinten foglalkozó új tagok sok esetben nem ismerték egymást ezt megelőzően; másrészt a kiállítás-rendezés során meg kellett küzdeni azzal a stílus- és műfajpluralizmussal, mely természetes módon adódik a véletlenszerű közösségformálásból.

Az egyetlen közös nevező a kiállítók között, hogy a Stúdió vezetősége a pályázaton benyújtott portfoliójuk alapján felvételre érdemesnek tartotta őket. A szervezőmunka során megjelenő megegyezés- és döntésképtelenségre szemléletes példa a melléknévből, főnévből és igéből álló, kisorsolt ehes szajha morog cím. A kiállítás előkészítésekor felmerülő megoldandó helyzetek sok ehhez hasonló abszurd, ugyanakkor izgalmas lehetőségeket magában rejtő együttállásokat eredményeztek.

Polyák Levente – Bódi Kinga – Zombori Mónika