2002. június 14. – július 13.
MegnyitóOpening: 2002. június 13. 18:00
Két művész, két generáció, egymástól eltérô művészi világ. Miért kerülnek mégis egy térbe munkáik, miért vállalkoztak arra, hogy közösen állítsanak ki?

Talán azért, mert jóllehet más-más oldalról közelítenek, más szempontok vezetik ôket, de maga a születendô mű mégis azonos művészi magatartást jelez. Nem (csupán) a hasonló témaválasztás rendeli egymás mellé munkáikat. Közös a forrás, amelybôl Bikácsi Daniela és Gálhidy Péter ezúttal kiindult.

A természet, a táj, a növények, a fűszál már számtalanszor volt témája művészeti alkotásoknak, de feldolgozatlansága, ihletésének kimeríthetetlen volta pontosan abból a változékonyságából adódik, amely mindenki számára újat jelenthet. A kiállító művészek esetében nem lehet azonban a természet másolásáról beszélni, Bikácsi nem tájképfestô, Gálhidy sem naturalista szobrász.

Bikácsi Daniela festményein az ember által létrehozott helyek (medence, homokozó, sírhely) jelenik meg a táj fô elemeként, ember nélkül. Az ôket körülvevô táj és e tárgyak funkciójának hiánya, vagyis inkább sajátos nézôpontuk megválasztása magányosságot áraszt, amely nem jelent azonban ürességet, hiszen a fény és/vagy a fény által elôhívott színek teszik misztikussá a képen szereplô objektumokat. A nézô úgy érezheti, hogy az, amit lát nem csupán egy homokozó, medence, lépcsô, sírhely… Itt már valami történt, ez a hely, ez a táj szakrálissá vált, valamirôl beszélni akar, és Bikácsi festményein keresztül mondja azt el.

Gálhidy Péter művészetében fontos szerepe van a szobrászati szerkezetnek, annak a rendezôelvnek, amely már a plasztika születése elôtt fô vonalát képezi a munkafolyamatnak. A szobor által teremtett, körülhatárolt tér, és magának a szobornak a tere visszatérô probléma- felvetés minden munkájánál. Konstruktív, szerkezet-vázakhoz hasonló szobrai mellett megjelenik a természetbôl ellesett finomabb, lágyabban hullámzó vonalvezetés, az amely akár egy kettétört fűszálnál, vagy egy levélnél is megfigyelhetô. Szobrainál, reliefjeinél kétszeresen is átülteti Gálhidy a megtalált formát a plasztika nyelvére; hiszen méretét hatalmassá növeli, anyagát pedig felcseréli vasra.

A két művész munkáinak integráns meghatározója az anyag, amellyel dolgoznak; Bikácsi Danielánál a tojástempera és az akril, Gálhidy esetében a vas és a damil.