Révület nélküli álomjeleneteit később vízképei követték, melyek a „hőst”, az éteri testet az őselembe oldódásban ábrázolták. Gémes a figurát – legtöbbször önmagát – mintegy ornamentalizálta; a görög-keresztény, az európai mítosz-fragmentumok keletiekkel vegyültek. A megsokszorozott úszó az Én jelentőségének csökkenéséről beszélt, variálhatósága, permutálhatósága a különös, az egyedi, a tradicionálisan és európai módon individuális helyett az általánost, a világba-foszlottat, a szépen átlagoltat tárta elő: Gémes az időtlenséget a végeérhetetlenségre cserélte.
Késői munkáin enigmatikus szövegek rakódtak össze, máskor testrészletek tűntek elő kaleidoszkópszerűen alakuló-alakítható formákba tömörítve, melyek az ember, az emberi gesztus, a cselekvés mechanikus, egyszersmind kiszolgáltatott, könyörtelen átlagát sűrítik sokértelmű dekorativitással; az ornamentálissá tett lét nyilatkozik meg e képeken, melyek már nem az Én álmát rögzítik, hanem talán az álmodottét.
Hajdu István