Malgotot már pályája elején foglalkoztatta az eleven emberi test kifejezőereje. Színházrendezőként, báb- és látványtervezőként az 1970-es évek művészeti mozgalmainak egyik központi figurája, az Orfeo csoport alapítója. Később író, filmrendező, távol-keleti utazó, lapszerkesztő, és csak a 2000-es években tért vissza a kiindulóponthoz.
Miként színpadi és filmes alkotóként, sőt íróként is a testben feszülő drámaiságot fejezte ki, úgy szobrai is egy láthatatlan színpadon zajló dráma szereplői. Szobrászi életműve nehezen korszakolható. Egyrészt ő maga nem jegyzi műveinek keletkezési dátumát, másrészt alkotói szemlélete rendkívül konzekvens és homogén.
Többször visszanyúl egy-egy gondolathoz – néhány szobrát fából is, fémből is elkészíti –, művei mindig az emberi szenvedés, a szerelem, a fájdalom, a kitaszítottság és a beteljesülés kimeríthetetlen témáját jelenítik meg az emberi test formáiban. Malgot ebben látja a művészet anyagát; emberi alakokat formáz, emberi sorsokat, érzéseket mutat meg.
Az egész életművét meghatározó alapvető társadalmi elkötelezettség, ami ugyanekkor Joseph Beuyst a modern mitológiák szimbolikus anyagai felé viszi, Malgotot a hagyományos szobrászat matériái és egy emberközpontú művészet mellé állítja.
Formanyelve a művészettörténet korai korszakait idézi meg, elsősorban az archaikus és a törzsi művészetet, ugyanakkor távol áll tőle az archaizálás szándéka. Bartók és József Attila példáját követi, a szó legtisztább értelmében: visszanyúl a hagyomány mélyebb rétegeihez, és azokat megtisztítva, a modern városi élet közegében jeleníti meg.