Egyfajta önterápiát folytat, melyben képek és szövegfoszlányok kavarognak, s alkalomszerűen összetapadnak egy-egy artikulálatlan érzet megjelenítésére – mint afféle analízisben -, utat engedve a szabadon áradó képzettársításoknak.
A beszédmágia mellé felsorakozik a kép, s a látvány hatalma, s kényszerítik a nézőt, nem annyira a párbeszédre, mint inkább a saját monológ lefolytatására, az önmagába nézésre.
Aszerint, hogy életének mely szakaszában, még inkább, mely időpillanatában nyer képi megfogalmazást a hangtalan, amorf örvénylés, az a szüntelen belső értelmező munka, amelyet folyamatosan végzünk a külvilággal való konfrontálás során, szűkül vagy tágul az a spektrum, amelyet befog.
Van, hogy egy felbomlófélben lévő kapcsolatnak állít emléket felvillantva azok akár közhelyekben is elmondható mentális etapjait; van, hogy az Apa-képpel viaskodik; avagy a testi vágy egy fellobbanását vizualizálja.
Máskor saját helye foglalkoztatja a változó művészeti színtéren, s a számára fontos szereplőkkel kerül, szó szerint, vizuális szimbiózisba, avagy, újfent szó szerint felfűzi magát a színtér szereplőiből, művészekből és művészettörténészekből formálódó emberláncra.
Nem valamely biomorf életút, növekedés, kiteljesedés mentén íródik a napló és zajlik az idenfikációs folyamat, minthogy Csontó a fixált személyiség helyett a fluid individuum, s a folytonosan alakuló, változó identitás elvét vallja.
A folyamat inkább úgy modellálható, mint egy amőba mozgása: hol be akarja kebelezni a világot és ráfolyik, hol óvatosan, erre-arra kinyúlik, tapogatózik, ám időről-időre visszahúzódik, s visszatér önmagába a lélek belső vívódásaihoz.
Akár az a sejt, mely az előírt folyamatos osztódás, tökéletesedés, fejlődés helyett miután kettévált, visszafordul és újra egyesül önmagával. Ez a kis mikrotörténés, archív tudományos oktatófilm egy loopba fordított szelete vezeti fel a mostani installációt.
András Edit