Alapműfajuk egy sajátos performance, pontosabban csíny, cselekmény-vázlat, geg, amelyet a művészek a video-kamera előtt játszanak el, ám munkáik nem előre elpróbált darabok, hanem „szerep-darabkák” és rögtönzések szimbiózisai. A szinjátszástól és a szinpadi rendezéstől épp olyan távoliak, mint egy fénykép vagy video-klip a fotó- vagy a video-művészettől. „Dokumentált” csinytevéseik hétköznapi és művészeti jelenségek között félúton vannak, félig profi, félig amatőr tevékenységnek tűnnek, amelyben éppúgy komponens a szándékos fiaskó, mint a dilettáns hiba.
Az Oroszországban létrejött nagyszámú művészcsoport többségével ellentétben – amelyek résztvevőik egyéni pályafutása szempontjából ugródeszkául szolgáltak – a Blue Noses tagjai a csoport megalapításától kezdve elsősorban a közös munkára koncentráltak. Ez főképp Mizinre, Saburovra és Szkotnyikovra vonatkozik. Bár mindnyájuk mögött többé-kevésbé sikeres – noha nem túl hosszú – egyéni pályafutás áll, a csoporthoz való csatlakozással tudatosan távolodtak el korábbi tapasztalataiktól és a kortárs művészettől mint olyantól.
Nem ezen a terrénumon akarnak megmutatkozni, s a kortárs művészettel kapcsolatban alapvető stratégiájuk a kritkus távolságtartás. Kigúnyolják a kliséket, a paródia, a humor és a groteszk eszközeit alkalmazzák. Gyakran utánozzák, s igy teszik kritika tárgyává a 20. századi művészet „emelkedett” irányzatait: a szuprematizmustól egészen a radikális performance-ig.
Nem kímélik a tömegkultúrát sem: a legnépszerűbb tévéműsorok, a kasszasikerré vált filmek, s a Harry Potterhez hasonló bestsellerek munkáikban idiotisztikus módon jelennek meg. Végül pedig a legmeghatározóbb közszereplők panteonját támadják, orgiaszerű karnevál szereplőiként, minden képzeletet felülmúló bűnözők és rossz-arcok közé keveredve ábrázolva őket.
Perfomanszaik poétikája egy bizonyos „értékrend”-del való kisebb súrlódásnak a bemutatásán és a gyors és elsöprő győzelmet követő jókedvű nevetésen alapul. The Blue Noses művészei az ideálok megdöntése fölött érzett örömükkel főként – ahogy ezt mindig ki is hangsúlyozzák – a társadalom két osztályájához kerülnek közel: a “kisiskolásokhoz és a nyugdíjasokhoz”.
A gyerekek azt a generációt képviselik, amely a hatalmi struktúrák számára teljesen elveszett és amely elkerülte a peresztrojka időszakának agymosását; a nyugdíjasok pedig a brezsnyevi időszak emberei, akiknek az élettel kapcsolatos cinikus attitűdje az 1970-es években, a hatalom képmutatása, korruptsága és hülyesége elleni reakcióként és mindenfajta rábeszéléssel szembeni ellenállásként alakult ki.
Az extravagáns és idióta “csíny”-ekben kifejezett, humorral teli cinizmus nem egyszer szolgált a jó érzés és a szabad szellem platformjául egy olyan időszakban, amikor az egymással versengő ideológiák – sem a kultúra, sem a politika terén – nem tűntek meggyőzőnek és morálisan indokoltnak.
Ez volt a helyzet a `20-as évek elején a cári Oroszországban: az ideológiai krízis időszakában jött létre a radikális „Szamárfarok“ csoport; hasonló helyzet alakult ki a `30-as években, mintegy előre elrendelve Daniil Kharms felbukkanását, a `70-es évekbeli stagnálás atmoszférájában bukkant fel az excentrikus Komar és Melamid duó, a `80-as évek elején pedig a Mukhomor (Légyölő galóca).
Ezek a csoportok teljesen mentesek voltak a “barkácsoló” műkészítés szellemétől (…), ahogy a Blue Noses “csíny”-ei is, amelyek – bár sajátos művészi kifejezési formák (…) – megértértésükhöz még csak nem is kell oroszul beszélni vagy ismerni az orosz mindennapokat.
Általában elfogadott, hogy a Blue Noses csoport archetipikus orosz jelenség, ami egyenrangú az ortodox szerzetesek és a szibériai sámánok eksztatikus szellemével. Másrészt munkájuk kapcsolatba hozható egy másik áramlattal, az európai ateista “fekete humor” hagyományával is, ami a társadalom feletti ellenőrzés és az egyéniség elnyomását segítő kulturális, szakrális és morális kánon dekonstrukcióját veszi célba.
A. Yerofeyev