Kívül-belül

Először az észrevétel volt, az azonosság felismerése a fából ácsolt állványzat és az üvegre festett jel formájában, függetlenül a funkciójuktól. „Metsződő átlók” találkoznak két síkban, mégis olyan természetes összetartozással, mintha egyik a másiknak árnyéka volna. A köztük lévő kauzális köz diktálta mozdulattal, a motívumok kalligráfiáját követve vágtam átlói mentén szét a négyzetes fényképet, mintegy magát a képsíkot, mint transzparens síkot jelölve.

Ez a kép ezeket a párhozamosságokat akarta szándéka szerint találkoztatni. Tükör-probléma, mert többé-kevésbé érzékelhető „fal” mögötti illúziós világgal szembesít, minthogy síkján két fél-tér konfliktusa ábrázolódik, s a „metsződésben” mi állunk, ha ennek ritkán is vagyunk tudatában. (Az üveg és a világtalan ember enged rálátást dolgainkra, mert kívül vagyunk rajtuk…)

Valami a megnevezésben különbözik önmagától. Ahol a transzparencia jele van, ott nincs kilátás, a megmutatás csak takarás által lehetséges – megszüntetjük, hogy tudjuk: az áthúzás jelzi az észrevétlent, s ez az apró különbözés önmagától hasonlít a művészetre.

Nem tudom, miért adtam a KÍVÜL-BELÜL címet, bár az üvegen levő rajzra gondolva érthető – kétnézetű. És mindegy melyik oldalon állunk, – mondjuk a képből kifelé nézünk – magunkat hiányolhatjuk csak a látványból. Az általunk látott KÉP ezért az a terület, ahol nem vagyunk: nosztalgia-táj.

(Károlyi Zsigmond – Jegyzet, 1981)