Kőnig Frigyes képeiről
Miért ábrázol a festő mindenfélét, amit csak tapasztalhat: környezetének megszokott tárgyait és alakjait éppúgy, mint nehezebben felfedezhető lényeket, alakzatokat, a felboncolt emberi testet és szörnyszüleményeket egyaránt? Mindenekelőtt mert rajzolva vagy festve mindezeknek ábrázolására képes. S azért rajzol és fest, mert ellentétben a technikai képalkotással, mindazt, amit elemezve lát és rajzolva ábrázol, egyben magáévá is teszi, tudatába asszimilálja. A mindennapi éppúgy, mint a különösség az övé lesz, szellemének részévé válik, és fantáziája révén mindnek „ura és Istene”, ahogyan minden kutató művészek legnagyobbika, Leonardo da Vinci kifejezte. A fantáziát táplálják a kutatások, bármire is irányuljon a vizsgáló figyelem.
Ezen a kiállításon emberi alkotások képei szerepelnek. Nyomok, hűlt helyek csupán; az építményeket alkotóik régen elhagyták. Ember, élet nincs a képeken, ha csak a magányos szemlélő nem érzékeli a saját szívének dobbanását, vérének áramlását – ami ijesztő magunkra maradásunkban megeshetik. Vannak köztük olyanok, amelyek mintha régi épületek, nagyrészt középkori, várak hol húsukat vesztett csontvázai, hol omladozó belső testüregeik maradványai lennének. Mások – s ezek, a modern háború elhagyott bunkerei és erődítményei, nem falazatokból állnak, hanem formába öntött, lekerekített betontömbökként jelennek meg – mintha csigák és tengeri lények üres páncéljai lennének. Mind fenyegető ma is. Elfojthatatlan a bizonytalanság kellemetlen érzése: vajon biztos-e, hogy tényleg kihaltak, s nem rejtenek mégis veszélyt akár a bennük pislákoló élet okán, akár mert ártó lények, szellemek tanyái is lehetnek? Egy képen, a zárai San Donato templom falrészletén, mely látszólag „csak” archeológiai felvétel, éppen az antik épületmaradványok elevensége a téma – még másodlagos felhasználásban, a későbbi épület falszövetében is.
Kőnig Frigyest gyermekkora óta lenyűgözik a várak, róluk kódex-szerű könyvet is készített és adott ki. Mindent tud róluk: ismeri a romokat, gyűjti még épebb alakjuk dokumentumait, s igyekszik megismerni, milyenek lehettek. Aki tudja, mibol mi lett vagy maradt, beavatottja az elmúlásnak, van fogalma arról, hogyan olvadnak bele lassan az emberi alkotások a természetbe: mindenesetre lassabban, mint alkotóik. De van fogalma arról is, hogy eltűnésük soha sem tökéletes, amint a miénk sem az. Az elmúlás metafizikai horrorját így győzi le a monumentalitás érzete.
Kölcsey „lebegő rémalakja” azért provokálta kérdésével a látogatót, hogy tevékenységre ösztönözze.
Marosi Ernő